7.-8.-9. Fejezet

 

Hét

 

 

A tönkre tett kilenc hónapnyi munkára meredtem. Az áram még működött az emeleten, de Maya megmutatta a lecsupaszított és korrodált vezetékeket, a furcsán megbütykölt kötéseket és a teljesen működésképtelen csomópontokat.

– Ezt nem én csináltam – siránkozott Maya. – Valaki szabotálta a munkámat! – Újra spanyolul kezdett beszélni, mocskos nevek sorával illetve az ismeretlen személyt.

Fremont csendesebb volt, de ugyanolyan dühös. Levett egy panelt, hogy megmutassa a rozsdával és zöld korrózióval bevont csöveket. Rámutatott a penészre is, amely a szállodát tartó szegecseket és gerendákat rothasztotta.

– Mindent ki kell cserélnünk – mondta Fremont. – Az összes vízvezetéket és az infrastruktúrát, különben az egész épület össze fog dőlni.

Mayának igaza volt – ez új volt. Tavaly májusban végigkísértem a korábbi ellenőrt az egész szállodában, miközben végigment az aprólékos ellenőrző listáján. Minden makulátlan állapotban volt. Kizárt dolog, hogy kilenc hónap alatt ennyire leromlott volna.

– Voltak szivárgások? Hibás illesztések – valami?

Fremont felháborodottan nézett. – Az én vízvezetékeimnél nem! Teljesen új csöveket és a leghatékonyabb tömítőanyagot használtam. Plusz egy kicsit ebből. – Megbillegtette az ujjait.

Fremont mágusnak képzelte magát, és valóban volt benne egy icipici mágia, de ahhoz nem elég, hogy ekkora kárt okozzon, még akkor sem, ha a varázslatai visszafelé sültek volna el.

– És én soha nem tettem volna ilyesmit! – Maya egy drótcsomóra mutatott, amely úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban lángra lobbanhatna. – Ez egyszerűen silány kivitelezés.

– Azt akarjátok mondani, hogy valaki lejött ide, és újravezetékelte a szállodámat? – kérdeztem. – Szakszerűtlenül? Miközben senki sem vette észre?

Maya sötét szemei parázslottak. – Azt mondjuk, hogy nem mi tettük. Azt mondjuk, hogy jobbak vagyunk ennél, de ha nem hiszel nekünk...

Felemeltem a kezemet. – Nem, nem! Hiszek nektek.

Ez volt Magellan, egy olyan város, amely örvények közelében épült, amelyek a mágia kavargó lefolyói voltak. Ki tudta, miféle misztikus energia áramlik a földben, a vízről nem is beszélve? Egy furcsa varázslat mindent visszafordíthatott, amit tettek.

– Ettől inkompetensnek tűnök – mondta Maya. – Egy ostoba nő, aki egy férfi munkáját próbálja végezni.

Tanulmányoztam a panel mögötti rendetlenséget, tudva, hogy valószínűleg az egész pince így néz ki.

– Tudom, hogy nem te tetted ezt, Maya, ne aggódj! De nem számít! Akárki is tette ezt, szükségem van rád, hogy helyrehozd, méghozzá gyorsan.

– Egy hetet mondtál – válaszolta Maya. – Ez egy hónapnyi munka, vagy még annál is több.

Fremont egyetértett. – További készletekre van szükségem, aztán mindent ki kell tépnem. Meg kell majd mondanod a vendégeidnek, hogy napokig nem lesz se víz, se áram.

A fenébe is! – Ez azt jelenti, hogy be kell zárnom. Tökéletes!

Ha nincsenek vendégek, nincs bevétel. Volt biztosításom, de nem gondoltam, hogy fedezi az infrastruktúrát tönkretevő mágikus furcsaságokat.

– A dupláját tudom fizetni – mondtam. Egyáltalán nem tudtam volna sokat fizetni nekik, de kétségbe voltam esve.

– Nem számít – mondta Fremont. – Több pénzzel nem fog megállni az idő, hogy el tudjuk végezni.

– Vegyél fel még több embert, hogy segítsenek, annyit, amennyi csak kell – mondtam meggondolatlanul. – Megveszem a kellékeket, és kifizetem, ha minden kész lesz. – Az agyam kavargott – több fényképet kellene eladnom, talán elmenni a bankba, és megpróbálni kölcsönt felvenni. Voltak programok indiánoknak és női tulajdonban lévő vállalkozásoknak – ki tudja, mit kaphatnék?

És talán, csak talán, beszélhetnék Teddel, és rávehetném, hogy hosszabbítson még egy hetet. Megígérném, hogy mindent tökéletesen elintézek, ha adna még egy kis időt. Talán Micknek is beszélnie kéne vele. Mick izmainak látványa talán meggyőzné.

Csakhogy Mick dühösen rohant innen el. Fogalmam sem volt, hol találhatnám meg, vagy hogy egyáltalán akarja-e, hogy megtalálják.

– Indulás! – mondtam Mayának és Fremontnak. – Tegyetek meg mindent, amit csak tudtok! Kérlek!

Maya szkeptikus pillantást vetett rám, de profi szemmel elkezdte megérinteni a szigetelt vezetékeket és nyomon követni a dolgokat.

Fremont letette a sapkáját. – Van egy semmirekellő unokaöcsém, akinek meg kellene tanulnia a szakmát. Ingyen felveszem.

Nem voltam benne biztos, hogy egy elégedetlen fiatalembert akarok a vízvezeték-szerelésemmel foglalkoztatni, de lehet, hogy nem sok választásom lesz. Maya és Fremont elfordultak, hogy folytassák az értékelést, én pedig otthagytam őket.

Odakint a nagy varjú, amelyik szeretett szemmel tartani, a parkolóhelyem széléhez közeli borókabokorban ült. Oldalra billentette a fejét, és figyelmeztető pillantást vetett rám, de most nem volt időm rá.

Kölcsönkértem Cassandrától a kocsiját, nem akartam akadályozni Fremontot abban, hogy folytassa a javításokat. A tervemnek, hogy beszéljek Jamisonnal a rejtélyes sziklarajzokról és a csontvázkezekről, várnia kellett. Először Teddel kellett foglalkoznom. Nem tetszett a gondolat, hogy könyörögnöm és esdekelnem kell neki, ugyanakkor nem volt más választásom.

Északon fekete felhők gyülekeztek, amelyek a hegyekből és a fennsíkról Magellan fennsíkja felé ereszkedtek. Az erősödő szélből jeges harapás érződött, ami azt jelentette, hogy sötétedés előtt havazni fog. A szél örvényei táncoltak az ujjaim között, miközben megtettem a Flat Mesa felé vezető húsz mérföldes utat.

Mire Ted Wingate irodájához értem, már szédültem a vihartól, és azt kívántam, bárcsak leszállna, hogy játszhassak. Összeszedtem magam, és beléptem a kis megyei épületbe, amely nem messze volt a seriff irodájától.

A recepciós felnézett a számítógépéből, és kedvetlenül közölte velem, hogy Mr. Wingate elfoglalt, és várnom kell. Azonban nem sokáig ültem a kényelmetlen műanyag széken, amikor maga Ted sétált végig a folyosón, hogy üdvözöljön.

Széles mosollyal üdvözölt, fogai nagyon egyenesek és fehérek voltak napbarnított arcán. Valami drága golfpályán kellene golfoznia, nem pedig egy írótáblát hordozni egy megyei hivatal linóleummal burkolt folyosóin.

– Ms. Begay – mondta, és úgy tűnt, örül, hogy lát engem. – Hogy van? Beszéljünk az irodámban!

Ted irodája gyér volt, és hiányzott belőle a személyiség. Az íróasztal és a székek fémszürkék voltak, a falakon pedig csak a Ted által kapott képzésekről és engedélyekről szóló hivatalos igazolások voltak. A fehér fémablak redőnye pontosan egynegyedig volt felhúzva, olyan szögben, amely kizárta a hatalmas és gyönyörű eget a parkoló egy szeletének javára.

Ted mosolya kitartott, amikor beadtam a kérésemet a több időre.

– Nem lehetséges – mondta. – Nekem is határidőm van, Ms. Begay.

– Milyen határidő? Át kellett mennem az ellenőrzésen, hogy megnyithassak, de a megye még akkor sem adott határidőt. Egyszerűen nem nyithattam ki, amíg át nem mentem.

Ted az íróasztala szélének támaszkodott. Világosbarna szemei kiemelték barnaságát, akárcsak fehér pólóingje.

– Nos, nézze, kislány, az a szálloda elsőrangú ingatlanon áll. Ha a megye lefoglalja az ingatlant, szép summáért eladhatjuk. Hopi megyének mindig jól jön a pénz. Nem szeretném, ha ez megtörténne Önnel! – Határozott csattanással letette a mappát az asztalra. – Szeretnék segíteni, hogy megtarthassa a hangulatos szállodáját, tényleg. De a megyétől azt mondják, hogy ha a jövő hét végéig nem felel meg az előírásoknak, be kell záratnom.

– Dolgozik egy csapat rajta. – Fájt a szám, ahogy kimondtam.

Ted mosolya kiszélesedett. – Biztos vagyok benne, édesem! Biztos vagyok benne. Tudod, nem vagyok az ellenséged. Mindig is kedveltem az indiánokat, és szeretném, ha annyi év elnyomás után végre fellélegezhetnének. Mit tehetek, hogy segítsek neked?

Ha ennyire szimpatikus volt, akkor miért ment az idegeimre az együttérzése? Léteztek emberek, akik valóban segíteni akartak az amerikai őslakosokon, némelyikük nem volt túl hatékony, némelyikük tanácstalan volt, és többet ártott, mint használt, de sokan jószándékúak, sőt kedvesek voltak. Ted azonban a leereszkedő, mitől-fogok-jól-kinézni kategóriába tartozott.

– Adj még egy hónapot – mondtam. – Az segítene.

– Na, ezt nem tehetem meg. Bár... – Ted megkerült, becsukta az ajtót, és közben sunyin rám kacsintott. – Talán beszélhetnénk. A munkám miatt van némi befolyásom. – Ismét elsétált mellettem, hogy teljesen lehúzza a redőnyt. Friss szappan és fogkrém illata volt, nem rossz szagok, de valamiért nem tetszettek.

– A villanyszerelőm megmutatta, hol szabotálták a vezetékeket – mondtam a karomat összefonva. – Nem tudom, ki tette, és azt sem, hogyan, de azt tudom, hogy nem ő volt.

Magát Tedet gyanúsítottam volna, de a kár mértéke óriási volt, és sokáig tartott volna. Valakinek feltűnt volna, hogy Ted többször is leballagott a pincémbe. Nem, valami más történt.

– Nem tudok több időt adni – mondta Ted. – Őszintén, nem tudok. De talán, tudod, amikor jövő héten visszamegyek ellenőrizni, talán tudok egy kis időt adni neked.

Megint kacsintott. Tudta, hogy ez mennyire idegesítő volt?

A téli szél egy csattanással csapott le az épületre, megzörgette az ablaküvegeket, és üvöltve süvített az eresz körül. Szél táncolt az ujjaimban, és ökölbe szorítottam a kezem, hogy megfékezzem.

– Úgy tűnik, szép vihar készülődik – mondta Ted. – Na, mit szólsz hozzá, kislány? Akarod, hogy segítsek?

Nem voltam olyan hülye, hogy azt higgyem, szívjóságból segít nekem. – Cserébe miért?

Újabb kacsintás. – Tudod, lehetnénk barátok, Janet. Jó barátok.

Az ujjaim hegye recsegni kezdett. – Egy ingyen ital a szalonomban? – kérdeztem, hagyva, hogy kicsorduljon a szarkazmus. – Vagy egy szoba a barátoknak és rokonoknak, akik meg akarnak látogatni?

Ted felnevetett. – A szállodád nem éppen négycsillagos szállás, a családom pedig túlságosan is városlakó ahhoz, hogy egy olyan isten háta mögötti helyre jöjjön, mint Magellan. Valami kicsit... személyesebbre gondoltam. – Egy centivel előttem állt meg, önelégült mosollyal és minden mással.

Átkozottul jól tudtam, mire akar kilyukadni.

– Most csak viccelsz velem!

– Ugyan már, kislány! Aranyos vagy, és a feleségem mindig elfoglalt. Annyira elfoglalt, hogy el sem hinnéd. Ha elégedetté teszel, gondoskodom róla, hogy a szállodád átmenjen az ellenőrzésen!

A csuklómra zárta a kezét. Megpróbáltam elrántani, de erősen tartott. Az arca az enyémhez közeledett, a szája nyitva maradt. Biztosan megőrült. Csak meg kellene említenem ezt az esetet Micknek, és Tednek annyi.

Küzdöttem, de Ted magához szorított, karjaival átkarolva a hátamat. A lehelete mentolos volt, de nem akartam, hogy keveredjen az enyémmel.

– Engedj el! – próbáltam kiabálni, de Ted a számra csapta a kezét.

– Ne tedd, kislány! Vagy boldoggá teszed a farkamat, vagy bezáratlak. A te döntésed.

A hátamon lévő kar acélkemény volt, Ted keze a szám fölött az arcomba mélyedt. Tudta, hogyan kell leszorítani – a teste a helyemen tartott, miközben a kezét a pólóm hátulja alá nyomta.

Senki sem mondhatja, hogy nem adtam neki esélyt. Tényleg, tényleg minden lehetőséget megadtam neki, hogy elengedjen.

Ted keze még mindig elfedte a számat, de nem kellett beszélnem. A hóvihar után nyúltam, és elmosolyodtam, amikor a szél és a jég átjárta a testemet.

A vérem égett a hidegtől, a bőröm libabőrös lett, és fagyot fújtam ki. Ted szemei elkerekedtek, amikor fagyos leheletem beborította a kezét; még jobban elkerekedtek, amikor felnyúltam, és megérintettem az arcát.

Jég.

Ted felkiáltott, és ellökött magától. Teljesen elképedve bámulta, ahogy az irodája falai befagynak, és elkezd havazni odabent.

Jeget gyűjtöttem a kezembe, körbe-körbe pörgetve a tenyeremben, miközben Ted rémülten figyelt. Egyre gyorsabban és gyorsabban repültek a jégszilánkok, majd elengedtem őket.

Ted felsikoltott, és felemelte a karját. Nekicsapódtak a jégcsapok, megvágták az arcát, az ablak pedig összetört mögötte. Szél süvített át az irodán, papírból, üvegből, hóból és jégből álló ciklonként kavargott.

Megkerültem Tedet, és kirohantam. Ted sikoltozott és káromkodott mögöttem, az arcából vér csöpögött. A recepciós riadtan felugrott, én pedig elrohantam mellette, és odakiáltottam.

– A vihar betörte az ablakot. Nagy a felfordulás odabent, és Ted megsérült. Hívjon segítséget!

A recepciós hölgy Ted irodájába rohant, én pedig kifutottam, és beugrottam Cassandra kocsijába. Szél és hó csapkodta, de én kipörgő kerekekkel kirobogtam a Magellan felé vezető nyílt országútra.

Egyenesen a fehérségbe.

Lelassítottam, amikor egy hófúvás csapódott a szélvédőre, a szél lökte és csapkodta Cassandra apró autóját.

Hangosan felnevettem. A vihar még mindig bennem kavargott, én is a része voltam. Magamba szívtam az elemeket, és táncoltam bennük. A jég és a szél istennője voltam, és imádtam.

Aranybarna bőröm megfakult, ajkaim elkékültek, de nem fáztam. Megnéztem furcsa arcomat a tükörben, a szemem tűzben égett a hideg közepén.

Lelassítottam a kocsit, de nem álltam meg. Tudtam, hogy az enyém az egyetlen jármű az úton – ezt már azelőtt is észrevettem, hogy a világ kifehéredett. Senki más nem volt olyan hülye, hogy itt kint vezessen.

De éreztem magam alatt az utat, amelynek hideg textúrája különbözött a kétoldalt lévő puha sivatagi zónáktól. Jól éreztem magam, teli torokból énekeltem Navajo nyelven, élveztem a szabadságot és a tiszta viharjáró-erő vadságát.

Egy emberi lény árnyéka emelkedett az ablakom elé. Zihálva rántottam jobbra a kocsit, de tompa puffanást éreztem, amikor a vezető oldali sárvédő nekicsapódott, bárki is volt az.

Talán tíz mérfölddel mentem óránként, de még ez is le tudott dönteni egy embert, és komoly károkat okozhatott, különösen, ha az illető a jégen téblábolt. Megállítottam a kocsit, és kinyitottam az ajtót, erősen nyomva a szél és a kavargó hó ellen.

Az úttesten heverő testhez botorkáltam. Egy nő volt, arccal lefelé feküdt, a szél felkorbácsolta a kabátja kapucniját és hosszú fekete haját.

Féltem hozzáérni a hókirálynő mivoltomban, de nem volt más választásom. Megragadtam a nőt a hóna alatt, és a viszonylag biztonságos autóba vonszoltam.

Könnyű volt, és gond nélkül betuszkoltam az anyósülésre. A csuklyája az arcára borult, és nem nézett fel. A motor még mindig járt, amikor visszacsúsztam a kocsiba, és becsaptam az ajtót, csendbe és melegbe zárva minket.

– Jól vagy? – Nem akartam újra hozzáérni, nehogy az őrült jégujjaim megsebezzék, de nem válaszolt. – Elviszlek a szállodámba, és onnan hívhatunk segítséget.

Nem válaszolt. A szívem pánikba esetten kalapált, sebességbe tettem a kocsit, és lassan elindultam vele. A kerekek kicsit kipörögtek az út szélén, de a vihar erejétől felturbózva visszatértem az autópályára. Felnyomtam a fűtést, hogy ellensúlyozzam a saját testem által sugárzott hideget, és továbbhajtottam.

Mellettem a nő megmozdult. Visszatolta a kapucniját, és azon kaptam magam, hogy egy fiatal indián nő arcába nézek, akivel egyszer már találkoztam. Tavaly ősszel mutatkozott be a szállodám mögötti üres vasúti pálya mellett, és amikor bemutatkozott, megváltozott a világom. Apacs volt, és a neve Gabrielle Massey.

– Szia, nagy tesó! – mondta, és mosolygott. – Hogy vagy?

A fékre tapostam, és a kocsi szűk körben megpördült. Gabrielle rám mosolygott, közvetlenül azelőtt, hogy a kocsi felrobbant volna.

 

Nyolc

 

 

A kocsi nem egy nagy lánggolyóban robbant szét. Az ajtók és a tető leszakadt, az ablakok betörtek, üveg és hó ömlött be, a szél felkavarta a szilánkokat.

Gabrielle eltűnt, de láttam, hogy a karját kinyújtva, kissé távolabb áll a kocsitól. A vihar nem érintette meg. Bezárkózott a csend buborékjába, amelyet hó csapkodott.

Gabrielle Alant gyermeke volt. Anyám, a pokol istennője teremtette őt, bár a pokol istennője tavaly a szemembe nézett, és azt mondta, hogy egyetlen gyermeke vagyok. Ennyit az anyámról.

A legtöbb ember örülne, ha megtalálná rég elveszett húgát, de az én rég elveszett húgom maga volt a megtestesült gonosz. Amikor utoljára láttam Gabrielle-t, egy tiszta, napfényes szeptemberi nap volt. Beszélgettünk, nem csatáztunk, de akkor rájöttem, hogy az ő Alant-mágiája ugyanolyan erős, mint az enyém, talán még erősebb is. Azóta azon dolgoztam, hogy mérsékeljem az Alant-mágiámat a viharjáró mágiámmal, mindkettő erősségéből merítve, anélkül, hogy bármelyikük irányítana engem. Nem volt könnyű. Túlságosan új voltam az Alant-mágia használatában, míg Gabrielle egész életében ezt gyakorolta.

Kíváncsi voltam, Gabrielle miért döntött úgy, hogy viharban támad rám, mert most egy Viharjáróval állt szemben, aki a saját elemében van. A vihar megpróbált legyőzni és feldúlni, de belenyúltam, és a sajátommá tettem.

A hóvihar a részemmé vált, a testem egyre hidegebb lett, hogy egybeolvadjon vele. Az ujjaimból jég áradt, én pedig széttártam a kezem és nevettem. A vihar része voltam, táncoltam a szélben, érintésem jéggé változtatta a világot. Orgazmikus volt ez a hatalom, egyszerre őrjített meg a vágytól és a pusztítás iránti olthatatlan szükségtől.

Gabrielle nyugodtan állt a mágiabuborékja mögött, és engem figyelt. – Szóval ezt csinálod.

– Viharjáró vagyok – mondtam. – Ez egy vihar. Rakd össze!

– Ez földmágia. – A szavak gúnyosan hangzottak.

– A földmágia erős. Régi, a világ csontjaiban gyökerezik.

– Az Alant-mágia régebbi – mondta.

– De itt a földmágia uralkodik.

Gabrielle mosolya kiszélesedett, és a buborékja kitágult. – Ne hívj ki engem, nagy tesó! Arról álmodom, hogy legyőzlek, de ez nem a megfelelő alkalom. Még nem.

– Miért nem? – Én is elmosolyodtam, és jéggel csaptam le rá.

A buborékja megingott, és vele együtt az önelégültsége is. – Nem akarsz szórakozni velem, Janet!

Meg tudnám ölni. Tudtam. A vihar mágia az Alant-mágiám köré csavarodott, precíz, hatékony fegyverré csiszolva engem.

Megígértem mindenkinek, aki törődött velem, hogy nem fogom az Alant-mágiát arra használni, hogy ámokfutásba kezdjek. Ezt az ígéretet egy Koshare-nak tettem, egy hopi szellemnek, aki erre a földre vigyázott, és Prérifarkasnak, aki vigyázott azokra, akikre vigyázni akart. Mindketten világossá tették, hogy bűntudat nélkül megölnek, ha olyanná válok, mint az anyám.

De nem hibáztathattak azért, hogy elpusztítottam Gabrielle-t, mielőtt ő kezdett volna pusztító ámokfutásba, nem igaz? És különben is, megtehettem ezt mindössze a Viharjáró mágiára támaszkodva.

Gabrielle buborékja csillogó darabokra tört, de nem miattam. Az Alant-ereje kardként emelkedett fel, és felém vágott vele.

A hóvihar visszaverte a csapását, mielőtt az hozzám érhetett volna, én pedig egy újabb jeges csapással válaszoltam. A jég úgy csapódott Gabrielle-nek, mint a golyók, és az arcát tépte, mielőtt elterelte volna.

– Jól van – zihálta. – Ha most akarod ezt csinálni...

– Azt akarom, hogy menj el! Ez az én városom, az én népem. Hagyd őket békén!

– A te néped! Ó, micsoda arrogancia. Anyám próbált figyelmeztetni.

Az ereje belém szúrt. Harcoltunk, Viharjáró az Alant-mágia használó ellen, félistennő a félistennő ellen. El akartuk pusztítani egymást.

A világot is elpusztítanánk. Jég és hó tépte fel a földet, a fagyott földdarabok szeizmikus kitörésként tornyosultak felfelé. Fekete felhők kavarogtak körülöttünk, egy tornádó volt készülőben. Ha a vihar elszabadulna tőlem, a földdel tenné egyenlővé az itteni végtelen ég alatti két kisvárost.

Megfagytam. A testem lett a vihar, a hajamat hó borította, a szempilláimon jég képződött. Kívül-belül fáztam, ami azt jelentette, hogy minden együttérzés, minden meleg érzés – minden szeretet, amit valaha is tápláltam – eltűnt. Jég voltam: kemény, érzéketlen pusztítás.

Gabrielle ereje eltalált, és én elestem. Keményen landoltam a hóval borított sziklán, és hallottam, ahogy néhány csontom megroppan, de nem éreztem semmit. Újra talpon voltam, a fájdalom nem létezett. Széllel ütöttem meg Gabrielle-t. Ő visszavágott, mi ketten csapkodtunk, kapálóztunk, elestünk, talpra álltunk, hogy újra csapkodjunk.

Próbára tett engem, én pedig őt. Nem álltunk készen a harcra, de most egyikünk sem tudott leállni.

Egy árnyék fedte el a havat, egy hatalmas fekete dolog, amely végigsuhant a viharon. Vörösen izzó tűz áramlott előtte, puszta földig olvasztva a havat és a jeget.

A sárkánytűz felborította Gabrielle-t. Újra és újra megpördült, és a hóval borított úton állt meg. Felnevettem, visszhangzott a diadalom, és akkor a sárkány felém fordult.

– Mick… ne!

Tűz lobbant körülöttem. A jég elolvadt, a testem egy csattanással tért vissza a normális hőmérsékletre. Fájdalom viharzott át rajtam, és felsikoltottam.

Mick felemelt egyik karmos mancsával, és a szárnyai szétvitték a havat minden irányba, ahogy az ég felé lendült. A vihar felém nyúlt, és én is utána nyúltam, de Mick tüze megakadályozta, hogy megérintsen minket.

A hóvihar elvonult, miközben Mick dél felé repült velem, Cassandra összetört autóját az út közepén hagyva, Gabrielle pedig sehol sem volt látható.

 

 

Felnyögtem, amikor Mick lehámozta rólam a ruháimat. Odakint hóvihar tombolt, de én a meleg szállodámban feküdtem az ágyamon, fogaimat összeszorítva a megrepedt csontok fájdalmától. Mick megpróbált gyengéd lenni, de összetört és megviselt voltam, a vihar ereje még mindig bennem lüktetett.

– Gabrielle? – nyögtem.

Mick szemei teljesen feketék voltak, sárkánytetoválásai vörösen vonaglottak. – Elment.

Meztelen volt, a teste olyan meleg, hogy fájt. Mick ledobta a padlóra az utolsó ruhadarabjaimat is, majd rám feküdt. Erősen reszkettem, de Mick lágy csókjai felhevítették a véremet.

Tűz táncolt a szemében, ahogy a viharerőm kereste őt. Amikor először találkoztam Mickkel, kihívott, hogy robbantsam fel a villámommal. Hátratántorodva nevetett, amikor az elektromosság végigkúszott rajta, aztán lenyelte, és rám mosolygott.

Amit most csinált, az nem egészen ugyanolyan volt, de hasonló hatást váltott ki. Magába szívta a jeget és a hideget, amit még mindig sugároztam, belélegezte, miközben az arcomhoz simult és megnyalta a bőrömet. Mick teste megremegett a hidegtől, de sárkánytűz lobbant a tetoválásai vonalain. Kihúzta belőlem az elhúzódó vihar mágiáját, amíg a testem úgy nem érezte, mintha sülne.

Az őrület fogságába esve átkaroltam a lábaimmal, és magamhoz húztam. A szám az övét kereste, a testem befogadta őt.

Mick lassan haladt, tekintettel a fájdalmaimra. Miközben szeretkezett velem – mély, kielégítő szerelemmel –, megrepedt csontjaim felmelegedtek és egésszé váltak, a gyógyítás forrósága szinte megperzselte a lepedőt. Elképzelve, ahogy az ágyam parázsló hamuvá válik, mire végzünk, nevetésre késztetett.

Mick rám mosolygott, furcsa hangulata elmúlt. Ez az én Mickem volt, az a férfi, aki évek óta vigyázott rám, még akkor is, amikor nem is tudtam róla. Ezért szerettem őt, mindenemmel, amim csak volt.

Megérintett és megcsókolt, és amint erősebbnek éreztem magam, viszonoztam. Tudtam, mit szeret, és mosolyogtam, miközben nyalogattam, ízlelgettem, simogattam, ingereltem. Mick morogva hagyta, hogy játsszak, majd megmutatta, mennyire értékeli a kényeztetést.

A hóvihar egyenes, sűrű hóesésre váltott, miközben Mick megvadított. Egyik pillanatban arccal lefelé, a karjaimat széttárva feküdtem az ágyon, miközben ő addig szeretgetett, amíg már teljesen megőrültem tőle. Semmi más nem létezett, csak ő és én, és ez az érzés. Semmi.

Sokkal később, egymáshoz gömbölyödve aludtunk, a gyógyításom befejeződött. De amikor szürke reggelre és fagyos hidegre ébredtem, egyedül voltam.

 

 

Álmomban lerúgtam a takarót, és most csupaszon feküdtem a jéghideg szobában. Megragadtam a takarót, és a meztelen testemre rántottam.

– Mi a fene történt a fűtéssel?

– Nem tudom, barátnőm – mondta a mágikus tükör az éjjeliszekrényemről. Nem a fiókban volt, ahol lennie kellett volna; boldogan hevert a tetején. – De az biztos, hogy egy darabig forróság volt itt. Az jó volt. Sárkányfiúnak van ám állóképessége, nem is beszélve a gyönyörű fenekéről.

– Fogd már be! – A küzdelemből származó sérüléseim begyógyultak, a vihar is elmúlt, de fáradtnak és bosszúsnak éreztem magam, a hidegről nem is beszélve.

Felkapcsoltam a lámpát, amely fényesen világított. Legalább az áram be volt kapcsolva.

Felálltam, és elkezdtem zuhanyozni, aztán feladtam, és elzártam a vizet, amikor a csövekből csak hideg víz ömlött. Reszkető ujjakkal felöltöztem, felhúztam a kabátomat, és kimentem az előcsarnokba.

Cassandra ott volt, egyedül. A kandallóban égett a tűz, és ugyanabban a ruhában volt, mint tegnap, bár fehér műszőrmebundával borítva.

Odamentem a kandallóhoz, és a kezemet a láng felé nyújtottam.

– Cassandra – mondtam. – Az autóddal kapcsolatban...

– Biztosítva van – válaszolta Cassandra élénken. – Tudtam, amikor összetört, mert a rajta lévő védelmezőim riasztottak. Felhívtam Micket, és ő elment megkeresni téged. A kocsit ki lehet cserélni, és örülök, hogy téged is egy darabban kaptalak vissza.

– Többé-kevésbé – mondtam. – Sajnálom, hogy itt kellett töltened az éjszakát.

Megvonta a vállát, elegáns frizuráján nem látszott, hogy aludt volna rajta. – Még ha lett volna is autóm, ilyen időben nem tudtam volna hazajutni. Fremont és Maya is itt ragadtak. Nincs fűtés, se meleg víz, de van bőven tűzifánk.

Minden szoba, így az enyém is, a központi fűtésen kívül fatüzelésű kályhával vagy kandallóval volt ellátva. A vendégek szerették a plusz tüzet, és a sivatagi téli éjszakák komolyan hidegek tudtak lenni.

– Legalább van áramunk – mondtam.

– Nem volt az sem, de van egy Mayánk. Visszahozta, és most Fremonttal együtt a fűtésen dolgoznak. Az egyetlen vendégünk tegnap este Ansel volt, és őt nem zavarja a hideg. Jó dolog – ő hozta be az összes fát. Nem engedte, hogy én menjek ki érte.

Ansel most már biztosan aludt, elbújva a kevéske nappali fény elől. – Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de hála az isteneknek az Éjjárókért.

– Legalábbis Anselért – értett egyet Cassandra.

– Ha nem kergetné vérszomjas őrületbe, felkínálnám neki az egyik vénámat – mondtam. – Bár úgy tűnik, a viharnak nagyjából vége. Ha enyhül, talán Fremont és Maya is hazajuthat. Ahogy te is. Elbírok ma a dolgokkal.

Cassandra tétova pillantást vetett rám. – Tudod, mennyi az idő?

– Nem. – Nem vettem a fáradságot, hogy ránézzek az órára.

– Dél – mondta. – Sokáig aludtál.

Dél? Mentális korrekciót csináltam. – Miért van ilyen sötét? Újabb vihar közeleg? – Nem éreztem egyet sem, így már a kérdés feltevésekor is tudtam, hogy nem erről van szó.

Válaszul Cassandra átment az előcsarnokon, és felhúzta a redőnyöket. Az előcsarnok ablakai a parkoló felé nyíltak, a Crossroads túloldalán lévő nyílt sivatag felé, ahonnan látható volt a Crossroads bár egy része.

Én csak üres fehérséget láttam. A hómassza egészen az ablakok tetejéig ért, elvágva a fényt.

 

 

Jól jön, ha az ember pasija tud a tűzzel bánni. Mick lejött a tetőről, ahol a környezetünket tanulmányozta, és utat olvasztott a bejárati ajtótól, át a parkolón egészen az útig. Úgy döntöttünk, hagyjuk, hogy a hó mindenhol máshol felhalmozva maradjon, mert ez szigetelte is a szállodát, és melegebben tartotta, most, hogy nem volt központi fűtésünk.

Felmentem a tetőre, amely osztozott az épület harmadik emeletével. Bebújtam a kabátomba, és lenéztem a második emeleti ablakokig emelkedő hótömegre.

Cassandra mellettem állt. Fehér kabátja zsebeibe dugott kézzel úgy nézett ki, mint egy téli divatot bemutató szupermodell.

– Úgy hallottam, hogy a fél navahó nemzet el van vágva, ahogy a hopik is – mondta. – A távoli területekre vezető utak járhatatlanok.

– Elhiszem. – A Flat Mesa és Magellan közötti autóutat, a főutat, több lábnyi hó borította. Ahol Mick nem takarított, ott kilométereken át töretlenül borította a hó a területet.

Már felhívtam apámat. Biztosított arról, hogy Many Farmsban hideg van, de jól vannak. Volt egy halom hó, de legalább a fűtésük működött, és a családi kunyhóban volt egy jól felszerelt kályhájuk.

Maya és Fremont a pincében próbálták újra működésre bírni a fűtést. Volt élelmünk, ellenőriztem, és Ansel gallonos vére még mindig ott volt. Ted nem dobta ki őket, és magamban áldottam Elenát, amiért még azelőtt elkergette, mielőtt megtehette volna.

Elmeséltem Cassandrának, hogy mi történt Ted irodájában, és Cassandra szemöldöke felemelkedett.

– Megpróbált kényszeríteni téged? És még mindig életben van?

– Keményen megütöttem. Többé nem fog hozzám érni.

Cassandra szeme dühtől lángolt. – Az olyan férfiak, mint ő, nem úszhatják meg a szexuális zaklatást, Janet! Fel kellene jelentened őt.

Fontolgattam, hogy fejjel lefelé belógatom Tedet a víznyelőbe, amelybe Nash és én beleestünk, amíg vissza nem vonja a követelését. Sikoltozva. Sokkal kielégítőbb, mint beperelni őt. Felsóhajtottam. – Nem éri meg a fáradságot. Hadd győződjek meg róla, hogy a szállodám biztonságban van, aztán megkérem Micket, hogy beszéljen vele.

– Bíróság elé viheted az ellenőrzés miatt. Vegye rá a megyei felügyelő, hogy bizonyítsa az igazát.

– Megtenném – mondtam –, de láttad már a szemetet a falaim mögött? Nem tudom, hogy történt, de minden teljesen összevissza van. Tednek csak annyit kellene tennie, hogy idehív egy független ellenőrt, aki megerősíti a jelentését, és nekünk annyi. Rendbe kell hoznunk.

– Segíthetek – kitalálok néhány varázsigét.

– Nagyra értékelném. El kell gondolkodnom azon, hogy vajon Gabrielle teszi tönkre a szállodámat, csak hogy bebizonyítsa, hogy képes rá. De olyanok a védelmezőim, hogy megőrülnének, ha tízlábnyira megközelítené a helyet. Tudnék róla.

– A károkat talán egyszerűen a víz és a száraz rothadás okozta – mondta Cassandra. – Előfordul.

– Ilyen gyorsan? – A romlás furcsa volt, és kellett lennie valami magyarázatnak az időjáráson és a száraz éghajlaton kívül. Ezt a szállodát háromszor hagyták el az idők során, a tulajdonosok egyszerűen elsétáltak. Azon tűnődtem, vajon a romlás volt-e az oka. De ha valami mágikus dolog okozta volna a kárt, akkor tudtuk volna, nem igaz? Mickkel, velem és Cassandrával együtt annyi mágikus figyelmeztetésünk volt, hogy egy halálra varázsolt szúnyogot is képesek lettünk volna kiszúrni.

Mick kijött hozzánk a tetőre, bőrkabátját összehúzta a hideg ellen, a lehelete gőzölgött. Körbepillantott a fehérségre, aztán hátulról átkarolt. – Úgy tűnik, egy darabig nem megyünk sehova.

Cassandra ránk mosolygott, miközben elindult az ajtó felé. – Kíváncsi vagyok, mit fogtok találni, hogy mit csináljatok?

Magunkra hagyott minket. Lehunytam a szemem, miközben Mick megpuszilta a hajamat. A dühének és a fehér szemének minden nyoma eltűnt – csak arra tudtam következtetni, hogy elintézte, bármi is történt vele.

– Van valami nyoma Gabrielle-nek? – kérdeztem.

– Nem láttam, amikor elmentem elszállítani Cassandra kocsiját. Azt gondoltam, talán elkapta a lángom, de nem hiszem.

– Nem azért jött, hogy megöljön. – Amikor fejben visszatekintettem a harcunkra, rájöttem, hogy Gabrielle visszafogta magát. Ijesztő gondolat. – Ez a legnagyobb vihar, ami egész télen volt. Azért jött, hogy lássa, mire vagyok képes, amikor a viharerőm csúcsán vagyok.

– Minek? – Mick szorosabbra fűzte az ölelését. – Nem tetszik a gondolat, hogy ellened akar indulni. Ha elveszítenélek, Janet, nem tudom, mit tennék.

Ez a gyönyörű férfi a sárkánytetoválásokkal és a tüzes szemekkel szeretett engem. Soha nem tudtam elhinni. Még a sárkánypárjává is tett, ami azt jelentette, hogy más sárkányok nem kaphatnak meg, és nem ölhetnek meg. A legtöbbjük meg akart ölni.

– Szeretném tudni, mit akar – mondtam. – De ne aggódj, nem hagyom, hogy győzzön. Ha anyám azért küldte Gabrielle-t, hogy legyőzzön, nem fogom engedni, hogy ő győzzön.

Csendben álltunk, a havat és a ropogós kék eget nézve, amely most felhőmentes volt. A nyugaton lévő hegyek élesen és tisztán látszottak a ragyogó levegőben.

Mickkel a hátam mögött nem volt szükségem fűtőtestre. Talán rá tudnám venni, hogy hozzon létre egy lángfalat vagy valamit odabent – olyat, ami nem égeti porig a házat.

Mick megszólalt, mielőtt felhozhattam volna.

– Van valami, amit meg akartam kérdezni tőled – mondta.

– Mi lenne az? – Biztonságban éreztem magam mellette. Semmi sem érhetett hozzám itt fent, magasan a hó felett, a sárkányszerelmem karjai között. Arra gondoltam, hogy Mick más módon is melegen tarthatna – mi ketten az ágyban, a takaró alatt, a meztelen teste az enyémhez simulva. Ezúttal ügyelnék rá, hogy a mágikus tükör el legyen zárva a fiókban.

Mick a fülemhez bújt. – A dinéknél – mondta –, hogyan közeledik a férfi a nőhöz, hogy megkérje a kezét?

 

Kilenc

 

 

Elhúzódtam tőle, és megfordultam, a leheletem ködös lett a hidegben. – Micsoda?

Mick szótlanul, a karjait összefonva figyelt a sötétkék szemeivel. – Érdekelnek az emberi szokások és a házassági rituálék. Mesélj nekem a tiédről.

– Miért? – kérdeztem fojtott hangon.

– Kíváncsi vagyok. Még sosem kérdeztem ilyesmiről, és bármennyire is emberek között élek, nem értem a szokásaik bonyolult részleteit.

Mi a fenéért kellett neki most rögtön tudnia róluk? Gabrielle és a csontvázkezek miatt kell aggódnunk, nem is beszélve Tedről és a szállodával kapcsolatos problémáimról. – Biztos vagyok benne, hogy egy olyan mesemondó, mint Jamison, jobban tud neked mesélni a diné szokásokról, mint én.

– De azt akarom, hogy te mesélj róluk!

Sárkányosan, oldalra döntött fejjel tanulmányozott, a szemeiből fekete ragyogás áradt. Valahányszor hagytam magam abban a hitben ringatni, hogy Mick ember, ő rám nézett azzal az intenzív tekintetével, emlékeztetve arra, hogy néhány évszázaddal idősebb nálam, arról nem is beszélve, hogy egy óriási hüllő.

– A hagyományosról? – kérdeztem.

Megvonta a vállát. – Ha akarod.

Levegőt vettem. – Hagyományosan a dinéknél, amikor egy lány eléri a házasodókort, az apja elmegy, és keres egy jó párt. Felkeresi más klánok házasodni készülő fiatalembereinek apját és nagybátyját. Az apák és a nagybácsik tárgyalnak. Sok beszélgetés, sok alku zajlik, mielőtt a szóban forgó pár egyáltalán találkozna. De ez a hagyományos. Amikor az unokatestvérem, April férjhez ment, egyszerűen elfogadta a barátja lánykérését. Aprilt ismerve, biztos vagyok benne, hogy az egész házasság az ő ötlete volt. A férje örökké zavarodottnak tűnik, hogy hogyan került a családomba.

Mick halványan mosolyogva hallgatott. – Mi van akkor, ha az alkalmas vőlegény egyedül van a világon? Nincs családja?

– Az ritka. A legtöbb dinének, még az árváknak is, van valamilyen családja – nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, unokatestvérek. A család több mint csak a szülők és gyerekek. – Annyi családom volt, hogy meg sem tudtam fordulni anélkül, hogy ne botlottam volna beléjük. Ez az apám oldaláról. A törvénytelen lánya voltam, az anyámat rajta kívül senki sem ismerte, de az általában csendes és visszafogott apám nem volt hajlandó lemondani rólam. A család elfogadott engem – vonakodva, de megtették.

– A sárkányok között gyakoribb az egyedüllét – mondta Mick. – Nagyon nagy területre van szükségünk, és amikor az emberek elözönlötték a világot, nem sok hely maradt számunkra. Évszázadok óta kihalófélben vagyunk.

Mick nem sokat beszélt a sárkányos eredetéről, csak időnként adott némi információfoszlányt. Egyszer mesélt nekem egy sárkányhölgyről, akit réges-régen a párjának akart. Egy másik sárkány ellopta tőle, és a nő később meghalt. Azóta egyedül volt.

A Sárkánytanács, a sárkánytörvényeket végrehajtó triumvirátus, Micket bízta meg azzal, hogy felügyeljen. Eredetileg az volt a feladata, hogy megöljön, de Mick a saját módján intézte a dolgokat. Továbbra is vigyázott rám.

– Kihalófélben? – ismételtem meg.

– Lassan. Nincs miért aggódni. A sárkányok sokáig élnek.

– Talán, de vajon a Viharjárók is?

Mick mosolya eltűnt, és mély, kortalan fájdalmat láttam a szemében. – Nem tudom. Ezért akarok minden percet kiélvezni, amit veled tölthetek.

Tudtam, mire gondol. Végignézné, ahogy öregszem és meghalok, mielőtt ő maga bármit is változna. Tudta, hogy el fog veszíteni, és már készült is rá.

– Találnod kéne egy sárkányhölgyet – mondtam, és megpróbáltam könnyeddé tenni a hangomat. – Valakit, aki még pár évszázadig veled lehetne, valakit, aki képes lenne veled egy vulkán belsejében élni.

Mick összefűzte az ujjainkat. – Nem egy sárkányhölgy fogott meg. Hanem te. – Felém hajolt, a szeme elsötétült. – Számomra a pár nem csak egy szó, Janet! Soha nem is volt az. Téged akarlak a páromnak minden tekintetben, az ágyban és azon kívül is. Neked akarom adni mindenemet, mindazt, ami vagyok.

Egy leheletnyi fagyos levegő söpört végig a havon, és megborzongtatott. – Talán ezt később kellene megbeszélnünk.

– Mikor? Mindig történik valami őrültség körülötted, körülöttünk. Erről akkor kell beszélnünk, amikor öt percre egyedül tudlak találni.

Ez eléggé igaz volt. – Mick...

Mick ismét elém állt, kezeivel átölelve a vállamat.

– Mitől félsz? – kérdezte. – Tőlem?

Nem voltam benne biztos. A kötelességtől, hogy tökéletes feleség legyek, amiről meg voltam győződve, hogy soha nem lehetek az? Félelem attól, hogy olyan gyerekeket szülök, akikben ott van a gonoszságnak az anyámtól örökölt érintése?

– Mindentől – mondtam. – Mindentől félek.

– Tudom. Azt akarom, hogy soha többé ne félj!

Istenek, összetörné a szívemet. Az a tény, hogy Mick velem és csak velem akart lenni, teljesen ledöbbentett. De egész életemben figyeltek, korlátoztak, irányítottak. Az elmúlt évben olyan dolgok történtek velem, amiket még nem tudtam feldolgozni, és az egyik ilyen az volt, hogy Mick újra az életem része lett.

– Szeretlek – mondtam, gondosan megválogatva a szavaimat. – Szeretek veled lenni, hidd el! És szeretem tudni, hogy fedezel engem. Szeretem, hogy a párodul választottál, hogy megvédj a többi sárkánytól. Párok vagyunk, szeretők, legjobb barátok. – A kemény kezeire zártam a kezeimet. – Jelenleg ez elég nekem.

Mick szeme ismét kék lett, azok az emberi szemek, amelyek évekkel ezelőtt meggyőztek, hogy neki adjam a szüzességemet. Kinyújtotta a kezét, és végigsimított az ajkaimon. – De nekem ez nem elég! – mondta.

Elengedett, és elsétált, bakancsa csikorgott a csiszolt tetőn. Mick visszament a házba, én pedig egyedül maradtam a fehér, jeges világban az arcomra fagyó könnyekkel.

 

 

Nem volt nagy meglepetés, hogy mire visszamentem a földszintre, Mick már elment. A behavazott utak nem tartanak vissza egy sárkányt – valószínűleg visszarepült a Csendes-óceánban lévő szigetére, hogy a tengerparton sütkérezzen, míg nekünk itt befagy a seggünk.

Maya legalább beindította a fűtést. Cassandra és én felujjongtunk, amikor a szellőzőkből forró levegő áramlott ki, de a kabátokat magunkon tartottuk, amíg a hely felmelegedett. Fremont és én átkutattuk a kamrát és a fagyasztót, és összeállítottuk a villásreggelit. Maya álomszerűen tudott főzni, de már így is elég dolga volt a hőszivattyú visszakapcsolásával, így örömmel készítettem kukoricalisztes palacsintát, hagyva őt pihenni.

Mayával koccintottunk a narancslével, majd nekiestünk az ételnek. Éhes voltam a Gabrielle-lel vívott küzdelem és a Mickkel töltött vad éjszaka után. Próbáltam nem gondolni Mickre és arra, ahogyan elment tőlem, mert ez az út fájdalomhoz és zűrzavarhoz vezetett.

– Felhívtam Nasht – mondta Maya. – A seriffhivatalban ragadt éjszakára.

– Megvalósult Nash álma – mondtam. – Az, hogy nem hagyhatja el a munkahelyét, a mennyország lehet számára.

– Még mindig haragszom rád, amiért elvitted tegnap – mondta Maya. – Pihennie kell.

A palacsintával teli villával felé mutattam. – Meg kéne köszönnöd, hogy megmentettem a kapcsolatotokat! Ha még sokáig otthonmaradásra kényszerítetted volna, kidobott volna. Te is tudod.

– Tudom. – Maya komoran evett. – Nem szereti, ha gondoskodnak róla.

– Baromság! Szereti, de azt kell hinnie, hogy ez az ő döntése.

Maya elgondolkodott ezen, és mosolyogni kezdett.

– Szóval, ha azt mondanám neki, hogy végeztem a babusgatással, akkor esetleg találna módot, hogy a közelében tartson?

– Talán.

Fremont felnevetett. – Jonesnak őrültnek kell lennie. Ha egy nő be akarna költözni a házamba, és kanállal akarna etetni, nem mondanék nemet. Lefogadom, ha szexi fehérneműben etetnéd, nagyon gyorsan meggondolná magát. És ha ezt előbb modellezni szeretnéd velem, nem foglak megakadályozni.

Maya egy grimaszt vágott, de láttam rajta, hogy nem tartja rossz ötletnek Fremont javaslatát, hogy hiányos fehérneműben ápolja Nasht.

Kettőre már el is jutott Magellan hókotrója a Crossroadsig, amely két mérföldre északra feküdt a várostól, majd folytatta tovább, hogy találkozzon a megyei hókotrókkal. Magellánnak csak egy hóekéje volt, amelyet Fremont egyik unokatestvére vezetett. Az unokatestvér megállt a szállodánál, és egy csésze kávéval felmelegítette magát, mielőtt továbbindult, kiszabadítva minket havas börtönünkből.

Maya és Fremont most már hazatérhetett, de ezzel Cassandra és én jármű nélkül maradtunk. Cassandra azt mondta, nem bánja, ha a szállodában marad, amíg dolgozunk rajta, én pedig hagytam, hogy Fremont bevigyen a városba, hogy elintézhessem a dolgaimat, és beugorjak Cassandra lakására, hogy szerezzek neki néhány ruhát.

Cassandra egy alakváltóval élt, egy olyannal, aki farkassá tudott változni. Pamelának sötét haja és indián vonásai voltak, magas volt, mint a legtöbb alakváltó, és sötét szemei voltak, kivéve, amikor szürke, mint a farkasoké. Azok a farkasszemek gyanakodva néztek rám, amikor résnyire kinyitotta az ajtót, majd visszaváltoztak barnára, amikor felismert.

Soha nem voltam biztos benne, hogy állok Pamelával kapcsolatban, de megtűrt, mert Cassandra kedvelt. Amikor először találkoztunk – ha lehetett ezt annak nevezni –, Pamela megpróbálta kiszorítani belőlem az életet.

– Ha Cassandra a szállodában lakik, akkor én is – mondta Pamela nyersen. – Összepakolok neki egy táskát.

– Pillanatnyilag nincs szakácsom vagy szobalányom odafent. Lehet, hogy be is kell zárnom, amíg rendbe nem hozom a dolgokat.

– Magam is meg tudom vetni az ágyamat, és főzni is tudok, ha kell. Egyébként, Janet, láttam a pasidat tegnap délután egy nővel beszélgetni.

Üres tekintettel néztem rá. – És?

– Egy nővel, akit még sosem láttam. Szőke volt és gyönyörű, karcsú, olyan „gyámoltalan nő vagyok, és szükségem van egy nagy, erős férfira” kinézettel. A könyvtár mögött láttam őket, és a nő sokat beszélt.

Valami összeszorult a mellkasomban. Mick nem vette a fáradtságot, hogy említést tegyen erről a nőről, de talán túlságosan lefoglalta, hogy összezavarjon a házasságról beszélve.

Magellánban vagy Flat Mesában még sosem találkoztam törékeny szőkével. Magellánban a legtöbb nő szorgalmas volt, és tudta, hogyan kell kiszolgálni a turistákat. Itt nem sok dolga volt egy gyámoltalan nőtípusnak. Az a tény, hogy szőke volt, egy kicsit felborzolt. Anyám szerette megszállni a szőke nőket, és a szívem egy kicsit gyorsabban kezdett verni. De az istennő anyám még mindig a lepecsételt örvénybe volt zárva. Mick és én állandóan ellenőriztük, ahogy Prérifarkas is. Nem lehetett ő. Imádkoztam, hogy ne ő legyen.

Ezen töprengtem, miközben átgyalogoltam a pár háztömbnyi távolságot a következő megállómig, a házig, ahol a barátom, Jamison Kee lakott a feleségével és a mostohalányával. Jamison felesége, Naomi, a város növénykertészetét vezette, amely ma az időjárás miatt zárva volt. Naomit otthon találtam Jamisonnal és a lányával, Julie-val a kertészet mögötti házban.

Jamison Chinle-ből származó navahó volt, és egy nyári napon találkoztam vele Canyon de Chelly-ben, amikor kijött a vihart élvezni. Összeomlott tiniként, vizesen, egyedül, és sírva talált rám, mert nem tudtam uralkodni a villámokon, amelyek próbáltak elragadni. Jamison volt az első, aki megtanított, hogyan kezdjem el uralni az erőmet. Jamison szintén alakváltó volt, egy olyan, aki pumává tudott változni. Mesemondóként mindenféle történeteket ismert a Dinéről, valamint az ősi pueblo népekről, amelyek benépesítették ezt a területet. Ha valaki tudott a kőzetrajzokról és azok jelentéséről, az Jamison Kee volt.

Naomi szeme táncolt, miközben átölelt. Nem nagyon szerettem ölelkezni, de Naomival kivételt tettem. Jamison, a magas indián, aki felnőttként azt nyilatkozta, hogy bárcsak minden fehér ember eltűnne a föld színéről, őrülten beleszeretett Naomiba és a kékeszöld szemébe. Őrülten boldogok voltak együtt.

Lerajzoltam néhány kőzetrajzot, amit a lyukban láttam, Jamison pedig a konyhapultra simította a rajzot. Naomi a reggelizőpultnál ült egy széken, és Julie, Naomi tizenegy éves lánya bebújt Jamison hóna alá, hogy ő is megnézze. Julie teljes halláskárosodással született, bár most már tudott beszélni, és a jelbeszédnek is mestere volt.

Jamison keze erős volt, egy szobrász keze. Érdes ujjbegyeivel végigkövette a jeleket, sötét szemöldökét elkomorodva húzta össze.

– Ez itt egy üstökös – mondta, és megérintett egyet, amelyik csillaghullámnak tűnt. – Ez pedig egy fényes csillag. Sorrendben rajzoltad őket?

– Próbáltam. Olyan sok volt belőlük, valahogy összefolytak.

– Szívesen megnézném mindet.

Jamison elgondolkodó kinézetet öltött, Naomi pedig a homlokát ráncolta. – Jamison, nem!

Jamison ártatlan meglepetéssel nézett Naomira.

– Micsoda?

– Nem, nem fogsz lemászni abba a lyukba, hogy a saját szemeddel lásd!

Jamison folytatta a „terveznék én ilyet?” arckifejezéssel, de közbeszóltam. – Hallgass a feleségedre! Valami gonosz van odalent. Én is csak Mick fényvarázslata miatt maradtam életben, Nash pedig azért, mert ő egy mágikus fekete lyuk. Biztos vagyok benne, hogy a mágia húzott le minket oda.

– Én azt hittem, hogy csak egy víznyelő volt – mondta Naomi.

– Nos, nekem is ezt mondta mindenki. De miért pont abban a pillanatban omlott be az a lyuk, amikor Nash és én arra jártunk? Gyorsan haladtunk – még egy-két másodperc, és már nem lettünk volna ott. Valami odalent akart minket, és ha Mick nem jön, az a valami el is kapott volna minket. Kemény vagy, Jamison, de nem annyira kemény. Különben is, még ha hegyi oroszlánként másznál is le oda, valószínűleg nem tudnál visszajutni.

– Úgy terveztem, hogy mászófelszerelést használok – mondta Jamison felháborodva.

– Nash emberei úgysem engednének a közelébe. Instabil és veszélyes.

– És nem mész! – ismételte Naomi, rosszallóan nézve rá.

Jamison feltartotta a kezét. – Jól van, hölgyeim, jól van! Feladom. Csak jobban ki tudnám olvasni ezeket, ha összefüggéseiben látnám.

– Ha újra ki tudok menni, viszem a fényképezőgépemet, és készítek néhány jó képet – mondtam. – Addig is, tudsz mondani valamit róluk?

Jamison újra tanulmányozta a rajzokat. – Ezek a rajzok az éjszakai égbolt megfigyelései, amelyek az idők során készültek. – Megérintette a lapot. – Ezek itt csillagképek, a Hold különböző fázisai. Változások. Jelentős változások.

– Ezek már lent voltak a lyukban, nem a felszínről leesett darabokon. Magukban a barlangban lehettek.

Naomi érdeklődően nézett. – Ha ez igaz, akkor valamikor lennie kellett külön bejáratnak. Kíváncsi vagyok, milyen kiterjedésűek a barlangok.

– Most ki beszél itt veszélyes kutatásról? – kérdezte Jamison.

– Engem lenyűgöz – mondta Naomi, és nem tűnt bűnbánónak. – Ennyi minden a föld alatt, és mi még csak nem is tudunk róla.

– Biztos többről van szó, mint amit elmondtál, Janet – mondta Jamison. – Ezek a sziklarajzok meglehetősen gyakoriak, ha itt szokatlan módon is használják őket, de nem egy üstökösről készült rajzok miatt jöttél hozzám. Mi más aggasztott még odalent? Egy örvény?

Megráztam a fejem. – Azt megéreztem volna, és a lyuk túl messze van északra az örvényeinktől. – Az örvények csoportosan jöttek – volt néhány Magellánban, néhány Sedonában, néhány a Sierrák lábánál, Las Vegas és a Halál-völgy között. Amit az emberek 51-es körzetnek neveztek, azt elárasztotta az örvényenergia.

– De akkor mi?

Julie-ra pillantottam, aki érdeklődve követte a beszélgetést. Tudtam, hogy ha megpróbálnám kiküldeni a szobából, úgyis megtalálná a módját, hogy rájöjjön, miről beszélgetünk. Julie okos és elszánt gyerek volt.

Felsóhajtottam, és elmeséltem a csontvázkezek történetét, beleértve azt is, hogy az egyik felbukkant egy fényképen, amit a Pókszikla közelében készítettem. Jamison komoly arckifejezéssel hallgatott. Amikor befejeztem, felkapott egy ceruzát, és művészi pontossággal rajzolni kezdett a papíromra.

– Így nézett ki?

Az ujjai alatt a látott kezek kezdtek formát ölteni. Meghűlt a vérem, miközben gyorsan lerajzolta a vékony vonalakat, amelyek csontos ujjakban fejeződtek. Aztán rajzolt még egyet, és még egyet.

– Igen. Hagyd abba!

Jamison felemelte a ceruzáját a negyedik kéz feléről, amit rajzolt, és elejtette. – Bocsánat! Igazad van, ezek veszélyesek.

– Mik ezek? Mire képesek?

Aggódónak tűnt. – Az ősi szó rájuk valami olyasmi, mint a karmii. Ez már nem létezik sem a Diné, sem a Pueblo nyelvek egyikében sem, de ez a legközelebbi, ahogy ki tudom fejezni. A jelek nem jelentenek semmit. Olyanok, mint a hírnökök. A gonosz felé mutatják az utat. Abból, amit olvastam, ha a karmii megtalálja a gonoszt, szaporodásnak indul, és hordákba verődve próbálja elfojtani a gonoszt.

Eszembe jutott, ahogy a kezek burjánzottak a falakon, amikor előhívtam az Alant-mágiámat, emlékeztem a hátborzongató ragyogásra, ami körülvette őket, és megvilágította a teherautót.

– Nash és én voltunk a célpontjuk. Tudom, hogy az Alant-mágiámat gonosznak lehet tekinteni, de én nem vagyok gonosz! Ahogy Nash sem az. Bosszantó, mint a pokol, igen, de ez nem ugyanaz.

Jamison tanulmányozta, amit rajzolt, tekintete úgy meredt rá, mintha nem tudna félrenézni.

– A karmii, ők agyatlanok. Ősi, sámánok alkották őket ősi varázslatok segítségével, amelyek sosem halványultak el. A karmii arra szolgált, hogy megvédjék a sámánt a gonosz szellemektől, amíg a rituáléit végzi. Ha működésbe lépnek, elszaporodnak és elfojtják a fenyegetést. Talán megérezték az Alant-mágiádat, és meg akartak szabadulni tőle. Nash csak útban volt.

A nőre gondoltam a kórházban, aki Nash anyjának adta ki magát, és nagyon is megpróbálta megölni. Biztosan nem rajzolt kezekből készült, de nem tudtam nem azt gondolni, hogy a két eset összefügg.

– Nem szerették Micket – mondtam. – Egyáltalán nem tetszett nekik a sárkánytűz.

– A tűzjáróknak tiszta földmágiájuk van. Nem gonosz.

– Tehát a sárkányok lehetnek pusztító seggfejek, de nem gonoszak?

Jamison rám vigyorgott. – Pontosan.

Félbehajtottam a papírt, elzárva a rajzokat. Jamison azt mondta, hogy ennél többet nem tud mondani, így köszönetet mondtam neki, és elbúcsúztam. Sok gondolkodni valót adott.

Naomi és Julie megpróbáltak rávenni, hogy maradjak vacsorára, de tudtam, hogy jobb, ha visszamegyek a szállodába. Újra megöleltem Naomit, majd Julie-t, és elindultam.

Fremont felvett az óvoda előtt, és visszavitt a szállodába. Pamela pickupja ott állt a havas parkolóban, amikor megérkeztünk, de Mick motorja nem volt ott. A Crossroads bár optimista módon nyitva volt, és valóban, vagy egy tucat motorkerékpár parkolt előtte a hóban.

Fremont követett befelé a hotel szalonján keresztül, valószínűleg abban reménykedett, hogy megjutalmazom egy sörrel, de amint beléptem, a konyhából bódító illatokat éreztem. Ínycsiklandó, családias illatok. Valaki pörköltet készített és kenyeret sütött.

– Ó, drágám – nyögte a szalon tükre, miközben a konyhaajtó felé tartottam. – Nem tudtam megállítani. Túl erős az én kicsinységemhez képest.

Nem törődtem a tükörrel, és a konyhába siettem.

Egy apró diné nő állt a tűzhely előtt, és pörköltet kevergetett egy fazékban. Sűrű ősz haja volt, hosszú szoknyája, és ráncos arcán csípős kifejezés ült. Döbbenten álltam meg.

– Nagymama – mondtam.

– Ideje volt már, hogy hazagyere – mondta. – Többé már nem állsz meg enni, Janet?