10.-11.-12. Fejezet

 

Tíz

 

 

– Nagymama, mit keresel te itt?

Ruby Begay felnézett rám fekete szemével, és visszatért a kavargatáshoz. – Hallottam, hogy szükséged van egy szakácsra. Úgyhogy itt vagyok. Főzök.

– De hogy kerültél ide? – A nagyanyám varjúvá tudott változni. Látomásom támadt róla, amint a havas táj felett repül, fekete folt az égen – egy köteg ruhát cipelve a csőrében? A látomás elszállt.

– Az unokatestvéred, Thomas kitett itt, amikor Flagstaffba tartott – mondta. – Tudtad, hogy Holbrook felől egy lyuk van az országúton? Egészen Winslow-ig kellett kerülnünk. Sokáig tartott.

Navahó nyelven beszélt, így én is ezen a nyelven válaszoltam. – Igen, jól ismerem azt a lyukat az úton.

Nagymama megfordította a kenyeret, majd egy tányérra csúsztatta, és a számban összefutott a nyál. Senki sem sütött olyan jó kenyeret, mint a nagyanyám.

– Gondoltam, hogy neked is van valami közöd hozzá – mondta.

Nem fáradtam a bizonygatással, hogy nem szándékosan nyitottam a víznyelőt. A nagyanyámmal mindig is hiábavaló volt vitatkozni.

– Tudod, egyszerre akár húsz vendéget is fogadhatok itt – mondtam neki.

– Nem látom, hogy egyáltalán lennének vendégeid. Csak egy boszorkány és egy alakváltó, akiknek szégyellniük kellene magukat! És képes vagyok húsz emberre főzni! Nem egyedül neveltem fel négy gyereket? Nem én etetem az összes unokámat és dédunokámat, ha veszik a fáradságot, hogy meglátogassanak?

Igen, de arra nevelt minket, hogy fogjuk be a szánkat, együk meg, amit kapunk, és legyünk hálásak, amit a vendégek nem mindig tettek meg. Mi azonban hálásak voltunk. Nagymama pokolian jó szakácsnő volt.

– A vendégek nem mindig ugyanazt akarják – próbálkoztam.

– Ez a te hibád! Legyen egy konkrét étel, és ha nem ízlik nekik, menjenek máshová.

Ismét feladtam a vitatkozást. Valóban szükségem volt valakire, aki elkészíti az alapvető ételeket, és amint megnyílnak az utak, és visszatérnek a vendégek, megpróbálom rávenni, hogy menjen haza.

– Nem szeretem a boszorkányokat – mondta nagymama.

– Cassandra wicca, nem chindi. – A boszorkányokat gyűlölték a világomban; olyan embereknek tartották őket, akik sötét, gonosz mágiát használnak személyes haszonszerzés céljából.

Nagymama nem tűnt meggyőzöttnek, és azt is tudtam, hogy Cassandra és Pamela kapcsolata is idegesítette. Bár nagymama úgy vélte, hogy a nők messze felsőbbrendűek a férfiaknál, nem hitte, hogy a nőknek teljesen ki kellene zárniuk a férfiakat az életükből. A nők arra voltak hivatottak, hogy továbbvigyék a családi vonalat, hogy gyermekeik szülessenek, akik örökölhetik az anyjuk földjeit és javait. A család megszűnik, ha egy nő nem megy férjhez és nem szül gyermeket.

Hirtelen azon tűnődtem, mit szólna hozzá, ha nekem is lennének gyerekeim.

Nagymama teliszedett egy tálat pörkölttel, rácsapta a sült kenyérdarabot, és átnyújtotta. Az érv nyert. Fogtam egy kanalat, leültem a konyhaasztalhoz, és elfogyasztottam az ételt.

Mick nem tért vissza. Ez azt jelentette, hogy nem kérdezhettem a szőke nőjéről, és nem kérhettem kölcsön a motorját sem a következő feladatomhoz.

Helyette ismét kölcsönvettem Fremont teherautóját. Robusztus és nehéz volt, valamint négykerék-meghajtású; a délutáni égbolt tiszta és nagyon kék volt, és bíztam benne, hogy sértetlenül vissza tudom hozni. Fremont, aki boldogan dolgozott a pincémben, odadobta a kulcsokat, és intett, hogy menjek.

Mivel a városom végétől a víznyelőhöz vezető utat még nem tisztították meg a hótól, egészen Flat Mesán keresztül kellett kerülnöm az autópályáig, majd a 40-es úton Holbrookig és a néhány nappal ezelőtti leágazásig. Azt az utat már letakarították, így a megyei rendőrök és a DPS tisztjei szükség szerint jöhettek és mehettek a lyukhoz.

A narancssárga és fehér fából készült barikádokat derékig érő fekete barikádok váltották fel, amelyek szilárd és havas falat alkottak. Senki sem őrizte a helyet, így bizonyára úgy döntöttek, hogy a kordonok elég figyelmeztetőek ahhoz, hogy távol tartsák az embereket. A nyakamba akasztottam a nagy fényképezőgépemet, és a víznyelő felé tartva átmásztam rajtuk.

Mivel nem akartam belecsúszni a lyukba, hámot és kötelet is hoztam magammal, amit egy tőlem háromszor nagyobb masszív sziklához erősítettem. Biztosítottam magam, a lyuk széléhez kúsztam, a zseblámpa fényét a kőzetrajzokra irányítottam, és elkezdtem képeket készíteni Jamisonnak.

A fényképezőgépemnek volt egy zoom funkciója, amivel a képernyőt kitölthettem a sziklarajzokkal. Befejeztem, és kezdtem elhátrálni a lyuktól, csakhogy beleütköztem egy fölöttem álló fiatal nő lábába.

Egy szempillantás alatt talpra ugrottam, kicsatoltam magam, és jó messzire léptem a lyuktól. Az Alant-mágiámhoz nyúltam, de Gabrielle feltartotta a kezét.

– Nem azért vagyok itt, hogy harcoljak veled. Fegyverszünet?

– Mit akarsz?

– Janet, annyira gyanakvó vagy! Talán csak beszélgetni akarok.

– Tudod, hogy hol lakom – mondtam. – Mindenki tudja. Miért nem oda jössz beszélgetni?

Gabrielle felnevetett. – Abba az erősen őrzött szállodába? Csak miattam szerelted tele riasztókkal. Ez hízelgő. Különben is, annyi barátod van ott.

– Félsz tőlük? Ha ennyire érdekel a fegyverszünet, miért csak akkor jössz hozzám, amikor mindketten a semmi közepén vagyunk?

– Hogy legyen esélyem. Persze, hogy félek tőlük, nagy tesó! Annyi földmágiával rendelkező barátod van – egy boszorkány, néhány alakváltó, egy sárkány és egy mágikus tükör –, hogy versenyezhetnék velük? Arról nem is beszélve, hogy a legjobb barátja vagy Prérifarkasnak.

– Ezt nem mondanám.

Elmosolyodott az orrát ráncoló aranyos mosollyal. Gabrielle valójában nagyon csinos fiatal nő volt, lágy indián vonásokkal, tömör, de gömbölyded testtel és fényes fekete hajjal. – Nem igazán barátkozik senkivel, nem igaz? Prérifarkas nem bízik benned, és ugyanúgy bennem sem, mert téged és engem ugyanabból a fából faragtak.

– Nem – mondtam. – Nem így van.

– Ó, kérlek! Az apád navahó, a biológiai anyád ismeretlen. Egy apacs férfi gyermeke vagyok, és a felesége nevelt fel, egy kedves nő. Ők már nem élnek. De mindketten tudjuk, ki volt az igazi anyánk.

Szemrebbenés nélkül említette a szülei halálát, de mintha láttam volna valamit a szemében, valami szomorúságot. Reméltem, és a szülei kedvéért reméltem, hogy soha nem tudták meg, mi a lányuk.

Gabrielle folytatta. – Tudom, min mentél keresztül, miközben felnőttél. Az emberek érezték, hogy nem vagy teljesen rendben, másképp bántak veled, nem igazán fogadtak el. Nem illettél a saját néped közé, és sehova sem. Nem volt helyünk a világban.

Visszacsúsztattam a fényképezőgépemet a tokjába. Ha ebből verekedés lesz, nem akartam, hogy az értékes fényképezőgép összetörjön. Micktől kaptam születésnapomra. – Megcsináltam a helyem.

– Igen, a kis szállodád. A barátaid, akik egy pillanat alatt ellened fordulnának. Ha jobban belegondolok, már egyszer-kétszer ellened fordultak, mindegyikük. Nem igaz? Kivéve a tükröt, de az a rabszolgád. Nincs választása.

Nem tetszett, hogy amit mondott, nagyon közel állt az igazsághoz.

– Azért jöttél ki ide, hogy elmondj valamit? Ha nem, akkor nekem dolgom van!

Gabrielle közelebb lépett hozzám. Megfeszültem, de nem éreztem, hogy az ereje készenlétben állna.

– A lényeg az, hogy bolond vagy! Felajánlották neked a világot, az univerzumot, és te visszautasítottad. És miért? Egy ócska hotelért a semmi közepén, és az úgynevezett barátokért, akik nem bíznak benned.

Honnan a fenéből tudta mindezt – hogy anyám felajánlotta, hogy istennővé tesz, ha vele maradok Alantban –, nem tudtam. Idegesített a dolog, de a hangom közömbös maradt. – Meghoztam a döntésemet. És újra megtenném.

Gabrielle felsóhajtott. – Janet, szegény tesóm, az élet nehéz. Hát nem érted ezt? Mi mások vagyunk, mint mindenki más, és az emberek nem szeretik a másságot. Amerikai indiánok vagyunk egy olyan világban, amelyben az indiánoknak már nincs hatalmuk.

– Az élet nehéz – értettem egyet. – De szeretem az életemet. Jobban szeretném, ha elmennél, és békén hagynád a barátaimat.

– Nem tettem semmit a barátaiddal.

– Még nem.

– Utálom, hogy nem bízol bennem! – Majdnem duzzogott. – Pedig igazán bíznod kellene bennem.

Belefáradtam a beszélgetésbe. – A világ egy nagy hely, Gabrielle. Nekem Hopi megye és a Navajo nemzet kell, te pedig találhatsz más helyet. Soha többé nem kell látnunk egymást.

– Mitől félsz? Azért jöttem, hogy érdekeltté tegyelek egy partnerségben. Együtt, nővérem, komoly seggeket rúghatunk szét.

– Nem akarok komoly seggeket szétrúgni. Olyan barátokat és családot akarok, akik nem félnek tőlem. Furcsa elképzelés számodra, tudom, de ez az én világom.

Megfordultam, és elsétáltam tőle, majd keresztül a barikádokon. Nem kellett megindokolnom a döntéseimet Gabrielle-nek, a pokolbéli ribanc-királynő anyánk lányának. Ha Gabrielle az anyánk nyomdokaiba akart lépni, rendben. Ez az ő döntése volt. Természetesen megpróbálnám megállítani, mielőtt túl nagy kárt okozna, de nem tetszett, hogy Gabrielle úgy tesz, mintha ő és én osztoznánk ezen a különleges köteléken.

Egy hirtelen erőrohamot éreztem felőle közeledni, és lebuktam, de csak annyi történt, hogy Fremont gumijai felszisszentek és leeresztettek.

– Ez gyerekes! – mondtam.

Utánam mászott a korlátokon. – Még nem fejeztem be a beszélgetést! Elég ügyes vagy ahhoz, hogy kicserélj néhány kereket, ugye?

Igen, de nem ezt akartam csinálni egy hideg, havas délutánon, amikor a teherautóban csak egy pótkerék volt. – Mit akarsz, Gabrielle? Bökd ki! Tényleg azt akarod, hogy barátok és partnerek legyünk, vagy csak azért jöttél, hogy felmérd a konkurenciát?

Gabrielle felhorkant. – Mintha valaha is konkurenciát jelenthetnél nekem!

– Ne erőltesd, édesem!

– Nincs vihar, Viharjáró! Van persze Alant-mágiád, de a viharerőd tompítja. Vihar nélkül, innen a Csendes-óceánig rugdoshatnám a segged, és nem tudnál megállítani!

Ez tökéletesen lehetséges volt. Gabrielle olyan erős volt, mint egy elszabadult tornádó – ezt tudtam a vele való küzdelemből –, de egy kicsit túlságosan is magabiztos volt.

– Nem aggódom – hazudtam.

Rám nevetett, hosszan és keményen, mintha kihagytam volna valamit, amit ő viccesnek talált.

– Ma adtam neked egy esélyt – mondta. – Egy esélyt arra, hogy barátok legyünk. De túl nehéz téged elérni, és átkozottul makacs vagy. Nem fogom visszafogni magam, amikor újra találkozunk, rendben?

– Ha bárkihez is hozzányúlsz a közelemben, megbánod, hogy valaha is megszülettél!

– Fenyegetések. Imádom!

– Nem viccelek. Láttam, mire vagy képes. Az egy dolog, hogy utánam jössz, de hagyd békén a népemet!

– Látod? – nevetett fel Gabrielle. – Már megint ez a „népem” dolog. Arrogáns vagy, Janet!

– Gondoskodom róluk. Ők azt hiszik, hogy ők gondoskodnak rólam, de ez pont fordítva van. Szóval, ha hozzájuk nyúlsz – nem fogom visszafogni magam.

– Ó, ez nagyon finom!

Gabrielle arrogánsnak nevezett, de az öntelt magabiztosság a szemében túl erős volt, túl biztos. Akkor már tudtam, hogy semmi sem állítja meg, hogy megalázzon. Ő ezt így látná – megalázásnak –, de engem sokkal alapvetőbb dolgok foglalkoztattak. A túlélés. A védelem. Az utolsó leheletemig megvédtem volna Micket, a nagyanyámat és a barátaimat.

Bármit is mondtunk volna egymásnak, és bármit is tettünk volna utána, félbeszakította a megyei seriff vadonatúj terepjárója kék lámpáinak villogása. Nash Jones megállt Fremont teherautója mellett, és kiszállt az autóból. Csuklyás kabát volt rajta a téli hideg ellen, a vakító fény ellen pedig napszemüveg, fekete haján még mindig ott volt a fehér kötés. Láttam, hogy a jobb ujjai rángatóznak, de nem a fegyveréért, hanem a buzgalomtól, hogy megírjon egy büntetést.

– Mit kerestek itt kint, lányok? – kérdezte.

Fremont gumiabroncsaira mutattam. – Defektet kaptam.

– Tudod, hogy ez a hely nem véletlenül van lezárva.

Gabrielle rámosolygott, egy olyan mosollyal, amilyet egy nő annak a férfinak tartogat, akinek bele akar bújni a nadrágjába. A mosoly fülledt volt, egy nőé, aki biztos a bájaiban. Nash, hűen magához, teljesen figyelmen kívül hagyta a nőt.

– Lenyűgöznek azok a helyek, ahol majdnem meghaltam – mondtam.

Nash kifejezéstelen pillantást vetett rám a napszemüvege mögül. – Ha mindet meglátogatnád, soha nem lenne időd másra. Szállj be! Hívok egy vontatót Fremont teherautójához.

– Miért nem cseréli ki a gumikat, Jones seriff? – kérdezte Gabrielle.

Nash rám nézett, nem Gabrielle-re. – Janet, ki ez a nő?

– Gabrielle Massey – válaszoltam. – Ő apacs.

– Mint Geronimo – mondta Gabrielle kuncogva.

Nash kinyitotta a terepjárója hátsó ajtaját.

– Hölgyeim.

Beszálltam. Gabrielle Nashre mosolygott, miközben beszállt mellém, és valósággal kidüllesztette a fenekét a férfi felé. Istenek segítsenek!

Nash csendben volt, miközben visszavitt minket, ami azt jelezte, hogy még mindig nem heverte ki az egész utat. Nash imádott vallatni. Gabrielle viszont előre csúszott az ülésen, ujjait a hátsó ülést az elsőtől elválasztó rácsra tette.

– Szép fuvar, seriff – mondta Gabrielle. – Azt hiszem, az első ülésen jobban tetszene.

Nash egy pillantást vetett rám a visszapillantó tükörben. – Ki ez a nő? – ismételte meg.

Tudtam, hogy nem a nevére gondolt. – Ó, csak valaki, akivel egy mosodában találkoztam.

– Ne szégyenlősködj! – mondta Gabrielle. – Janet túl szemérmes ahhoz, hogy elmondja. Testvérek vagyunk.

– Nincs is húgod! – mondta Nash nekem. – Elolvastam az összes feljegyzést rólad.

– Féltestvérem – javítottam ki. – Olyasmi. Ez bonyolult.

Nash tovább bámult, amíg egy kanyar a letakarított úton vissza nem kényszerítette a tekintetét. Gabrielle továbbra is kellette magát Nashnek, Nash pedig továbbra sem törődött vele.

Javasoltam, hogy Gabrielle-t tegye ki Flat Mesa kicsi buszpályaudvarán, ahonnan naponta egyszer közlekedett járat Winslow-ba, bár fogalmam sem volt, hol lakik Gabrielle. – Így elhagyhatja a megyét – mondtam keményen.

– Nem vagyok taxis! – csattant fel Nash.

– Akkor tegyél ki engem is! – mondtam. – Majd hívok valakit.

Gabrielle rám vigyorgott. Éreztem benne a mágia szikráját, és éber lettem, de csak annyit tett, hogy kinyitotta a mozgó terepjáró ajtaját. Nash bezárta, de az ajtó most szélesre tárult, és fagyos levegő söpört befelé.

– Mi a... – Nash a fékbe taposott, de mire megállította a terepjárót, Gabrielle eltűnt. Eltűnt a szélben és a hatalmas havas síkságon.

Újra behúztam az ajtót. – Mondtam – jegyeztem meg Nashnek –, ez bonyolult.

 

 

Nash kitett a szállodánál, de nem volt hajlandó bejönni, szinte azonnal elrobogott, amint a lábam leért a földre. Az előcsarnokban meleg volt, és Cassandra szólt, hogy Maya és Fremont még mindig az alagsorban dolgoznak. Ők ketten egyáltalán nem beszéltek, ami – mondta Cassandra feszült hangon – kellemes változatosság volt a veszekedésükhöz képest.

Szólnom kellett volna Fremontnak a teherautójáról, amelyhez Nash rádión vontatót rendelt, de úgy döntöttem, hogy várok, amíg Fremontnak jobb kedve nem lesz.

Pamela beköltözött az egyik üres szobába, Cassandra is vele együtt. Legalább boldogok voltak.

– Janet!

A hang a konyhából jött, a szót úgy kiabálta, ahogy csak a nagyanyám tudta. Úgy használta a neveket, mint a fegyvereket.

Újra hétévesnek éreztem magam, amikor beléptem a konyhába. – Igen, nagymama?

– Hányótokat kell ma este megetetnem? Az a spanyol lány és a mágus-vízvezeték-szerelő maradnak? Hol van Mick? És tudtad, hogy a hűtődben van néhány kancsó állati vér?

– Azok Anselnek vannak szánva. – Megerősítettem magam. – Ő egy Éjjáró.

Nagymama lecsapta a kanalát. – Egy Éjjáró? Szóval ez egy minden igényt kielégítő szálloda, nem igaz?

– Ő egy kedves Éjjáró – próbálkoztam. – Lemondott az emberi vérről. Bélyegeket gyűjt, és régi filmeket néz. – Felsóhajtottam, amikor a tekintete nem enyhült. – Hadd kapja meg a vért! Tényleg próbálkozik, és jól jön, ha itt van a közelben.

– Kéznél van. Egy Éjjáró – Nem pontosan hümmögött, de hallottam a hangot lebegni.

A nagymama visszatért a zöldségdaraboláshoz, a hallgatása rosszallásról árulkodott.

Beugrottam a szalonba, és csapoltam magamnak egy sört. A csaposom megtanított, hogyan kell csapolni a csapból, így meg tudtam tölteni egy korsót a hűs főzettel, és éppen csak annyi habot adtam neki, amennyi a habos elégedettséghez kellett. Lassan kortyoltam, mert tudtam, hogy ha túl gyorsan iszom, rövid időn belül elájulok. Már régen megtanultam, milyen könnyű vagyok. Nem gyakran nyúltam alkoholhoz.

Maya belépett, porral és zsírral borítva, és indulatosnak tűnt, úgyhogy neki is engedtem egy korsó sört. Hálásan elvette, és kevésbé tűnt savanyúnak, miután megitta és megtörölte a száját.

– Valamit el kell mondanom neked. – Leültünk egy asztalhoz, és ő komolyan nézett rám sötét szeméből. – Tudom, hogy én is szeretném, ha elmondanád, ha Nashről lenne szó. Láttam Micket egy nővel. Tegnap.

– Egy szőke nővel?

– Igen.

Bólintottam. – Pamela mondta. – Amíg nem az anyám volt egy másik nő testében, addig rendben, mondtam magamnak.

Maya levette a munkáskalapját, és a mellette lévő székre dobta. Fekete fürtjei mattak voltak az izzadságtól. – Ne légy vak, Janet! Nem említettem volna, ha egy étteremben beszélgetett volna vele, vagy ilyesmi. Mick barátságos. De ez Mick volt, aki a könyvtár mögé vitt egy nőt, és rohadtul aggódott, hogy bárki meglátja. És aztán intenzíven beszélgetett vele. Nagyon intenzíven. Azt hiszem, tudod, mire gondolok.

Összekulcsoltam a kezemet az állam alatt. Még az sem zavart volna annyira, ha Mick egy másik nővel flörtöl, mint az, hogy az anyám megpróbálja bántani. Itt voltak a rosszaságnak fokozatai. – Szexelt vele? – kérdeztem. – Ott kint, a közkönyvtár mögött? Az ember azt hinné, hogy diszkrétebb lenne.

– Nem vagyok hülye, Janet, és neked sem kellene annak lenned! Úgy beszéltek, mintha nagyon jól ismernék egymást, de fogalmam sincs, ki volt az a nő.

Igen, ez zavart engem. Mick nem mindig mondott el mindent, amit csinált, vagy mindenkiről, akivel beszélt, de ha ez a nő fontos volt, akkor elmondta volna.

– Köszönöm az információt! – Felemeltem a sörömet, és ittam egy nagyobb kortyot, éreztem, hogy bizsereg az orrom.

– Tudom, hogy most felbosszantottalak. De ahogy mondtam, én is azt akarnám, hogy elmondd, ha Nashről lenne szó. Nem számít, mi történik.

Megvonogattam a vállamat. – Igazad van. De innentől átveszem, rendben?

Maya tekintete felnyársalt. Nagyanyám a konyhából harsogta, hogy kész a vacsora, és véget kell vetni a beszélgetésnek.

Egy ilyen vita azonban nem tűnik csak úgy el az ember agyából. Aznap este már az ágyban feküdtem több réteg takaró alatt, amikor Mick beosont, megpuszilta a homlokom, majd azt mondta, hogy öltözzek fel, és kövessem.

 

Tizenegy

 

 

Sokat elárult a belé vetett bizalmamról, hogy felkaptam a ruháimat és a kabátomat, belebújtam, majd követtem őt ki a hátsó ajtón.

A tegnapi vihar már régen elmúlt, az éjszakai égbolt tiszta és hideg volt. A csillagok a látóhatártól a horizontig húzódtak, a közelebbi fényesség szőnyege alatt a távolabbi csillagok fehér foltja látszott. A lélegzetem élesen kiváló felhőt alkotott, ahogy hátrahajtottam a fejem, és felnéztem, amennyire csak tudtam.

– Gyönyörű – mondtam.

Erős karok öleltek át hátulról, és éreztem az ajkait a hajamban. – Azért hoztalak ki, hogy ezt megmutassam neked.

A látás ajándéka. Mick meleg, kemény testének dőltem, és az előttem húzódó galaxis fényeit bámultam. A hó érintetlen fehér takaróba burkolta a sivatagot, kissé fodrozódott, amikor délen és keleten a hegygerincekhez ért. Minden csendes volt, a szálloda aludt, a szalon zárva, csak néhány fény világított a tőlünk délre fekvő városban.

Mick a kezembe nyomott valamit. Egy dobozt. Egy kicsi bársonydobozt, zsanéros fedéllel.

– Körbe érdeklődtem az emberi párzási szokásokról – mondta a fülembe. – Nem tudom, hogy ez a hagyományos diné módi-e, de azt mondták, hogy elengedhetetlen.

Remegő ujjakkal nyitottam ki a dobozt. Belül egy ezüstgyűrű feküdt, amelyet ónixszal átszőtt türkizek vettek körbe. A gyűrű finoman megmunkált volt, és gyönyörű.

– Azt mondták, a gyémánt a leggyakoribb – suttogta Mick, és a lehelete felmelegítette a bőrömet. – De tudtam, hogy te türkizt akarnál.

A gyűrű gyönyörű volt, pontosan olyan darab, amilyet hordanék, a kézműves munka tehetségről árulkodott.

Mick kirántotta a gyűrűt a dobozból, felemelte a bal kezemet, és a negyedik ujjamra csúsztatta. Az ezüst karika hűvös volt, én pedig melegséget éreztem a türkizkéktől. – Tudom, hogy nem vagy biztos benne – mondta. – De viselnéd ezt a kedvemért, amíg gondolkodsz rajta? Ha úgy döntesz, hogy nem, visszaadhatod.

Könnybe lábadt szemekkel megfordultam a karjaiban. Mick olyan ritkán kért tőlem bármit is csak maga miatt. Nem tudtam, mit mondjak, ezért feltettem az első kérdést, ami eszembe jutott.

– Erről beszélgettél a szőke nővel?

Zavarodottság töltötte meg a kék szemét. – Szőke nő? Cassandrára gondolsz?

– Nem, arra, akivel a könyvtár mögött beszéltél. A szőke nő, akiről mindenki olyan lelkesen mesél a városban.

– Nem jártam a könyvtár közelében, és mostanában nem beszéltem senkivel, akit ne ismernél. Biztos, hogy én voltam az?

– Persze. Eléggé jellegzetes vagy. Nem az anyám volt, ugye?

Mick hátrahúzódott. – Istenek, dehogy! Ha valaha is azt hinném, hogy az anyáddal beszélek, riasztanám a sereget, és nem lett volna időm megszerezni a gyűrűt.

Az alsó ajkamat rágcsáltam. – Értelmes ember vagyok, vagy legalábbis próbálok az lenni. Ha olyan valaki lenne, akit akkor ismertél, amikor még külön voltunk, miután elhagytalak, úgy értem, nem hibáztatnálak érte. Én hagytalak el téged.

Mick hirtelen vakítóan elmosolyodott. – Azt kérdezed, hogy van-e valaki más? Szeretem a kérdéseket, amelyekre könnyen tudok válaszolni. Nincs. – Mellém lépve a melegébe zárt. – Miután találkoztam veled évekkel ezelőtt abban a kocsmában, nem volt számomra senki más, Janet Begay. Csak te.

– Öt évig külön éltünk.

– Nem számít. Megtaláltalak, és ennyi volt.

A szívem megmelegedett. A Mickkel való találkozás számomra is az volt. Azt mondtam magamnak, hogy azért kerültem más férfiakat, amikor Mickkel külön voltunk, mert féltem, hogy megbántom őket. A mágiám erőteljes dolog volt, és Mick volt az egyetlen, akit ismertem, és aki elviselte. De most rájöttem, hogy egyszerűen csak nem akartam emlékeket szerezni senki mással, csak Mickkel.

– Akkor nincs titokzatos szőke?

– Semmilyen hajszínű nő. Se sárkány, se alakváltó, se ember. Csak beléd vagyok szerelmes, és csakis beléd. – Mick bűnös mosolyt villantott rám, és a szívem megbotlott. – Az én őrült, gyönyörű Viharjáróm.

A csókja sötét és forró volt. Éreztem, ahogy az ezüstgyűrű az ujjamra nehezedik, Mick keze a hátamat melegítette, szilárd teste az enyémhez simult. Felemelt, kezét a fenekem alá szorította, és tovább csókolt, a hideg és a fagyos sivatagból érkező éles szél ellenére.

Visszaértünk a szobámba, simogatva, egymást érintve, csókolózva. Az volt az érzésem, hogy ma este nem lesznek biztonsági szavak.

Az éjjeliszekrényemen lévő tükörszilánk beszívta a levegőt, és hosszú, rémült jajveszékelést adott ki.

– Árnyak – jajongta. – Árnyak mindenütt. Mindenütt ott vannak. Tüntessétek el őket!

Mick felkapta a tükörszilánkot, felrántotta az ablakot, és keményen kivágta a tükröt a hóba. Tátott szájjal néztem, ahogy a tükör csillogó szilánkja még mindig sikoltozva csúszik át a hótömbön. Egy nagy prérifarkas lábai előtt állt meg, aki rálépett.

Mick nyugodtan becsukta az ablakot, kizárva a hideget. A szeme még mindig olyan kék volt, mint mindig, az aurája változatlan. Hosszan, állatiasan elvicsorodott, és rám esett az ágyon.

 

 

– Mick! Istenek!

Mick nem válaszolt. Kitöltött, lenyomott, kezeit ökölbe szorította a fejem két oldalán. Az izzadtsága az arcomra csöppent, és a szemei olyan intenzíven kékek voltak, hogy belefulladhattam volna.

Az ágyam ringatózott, Mick lökései gyorsak, egyre gyorsabbak voltak. Belé kapaszkodtam, túlságosan is zihálva ahhoz, hogy hangot adjak ki.

Mick összeszorította a szemét. Nyirkos haja meglebbent, amikor hátravetette a fejét, és szívből jövő nyögést adott ki. Kinyitotta a szemét, és a furcsa szürkeség felvillant benne, majd eltűnt, mielőtt még lett volna időm eldönteni, hogy láttam-e.

Mick megragadta a kezemet, és megcsókolta a gyűrűt, a fogai az ujjamat súrolták.

Mindketten egyszerre élveztünk el, nyögve és zihálva. Mick összeomlott rajtam, a keze és a szája mindenütt ott volt rajtam.

– Még – suttogta. – Több kell belőled! Janet, nem tudok betelni veled.

Nem bántam. Addig forgolódtam vele, amíg ő a hátán nem feküdt, én pedig fölötte. Felemelkedtem, Mick a csípőmet markolta. Ugyanolyan keményen szeretkeztem vele, mint ő velem, és nem láttam újra a szürke fehér villanást.

 

 

Valamikor hajnal előtt Mick fájdalmas hanggal ébresztett. Kinyitottam a szemem, és az ágy szélén ülve találtam, kezét a fejéhez szorítva.

– Mi az? – Felültem mellé, képtelen voltam érzékelni bármit, ami fájdalmat okozhatott volna neki, sem fizikailag, sem mágikusan. A védelmezők csendben voltak, ahogy a szalonban lévő tükör is, minden békés volt.

Mick a halántékához nyomta a kezét, mintha csak egy pokoli fejfájást próbálna elnyomni. A teste izzadságtól csillogott, a karján lévő sárkánytetoválások pedig remegtek.

Remegés. Már korábban is láttam őket mozogni, néha türelmetlenül köröztek a karja körül, a benne lévő sárkány változni akart. De még sosem láttam a tetoválásokat rémült kiskutyaként reszketni.

Megérintettem egyik tetoválást, mire Mick talpra ugrott, és tágra nyílt szemmel bámult rám.

– Jól vagy? – kérdeztem. Átkozottul jól tudtam, hogy nem. – Mi történik veled?

– Állítsd le! – Mick megint a halántékát fogdosta. – Állítsd le! Kérlek, Janet!

– Nem csinálok semmit veled!

Kicsúsztam az ágyból, és utána nyúltam, de ő elrándult. Az oldalamra ejtettem a kezem, de elkaptam és tartottam a tekintetét, próbáltam olvasni benne. Ha valaki megszállta, tudnom kellett, ki az, és hogyan állíthatnám meg. A probléma az volt, hogy nem éreztem semmit a védelmezőimen keresztül – semmi olyan nem volt a szállodámban, aminek nem kellett volna ott lennie. Se varázslat, se betolakodó, semmi.

Mick aurája megváltozott. Miközben néztem, a megszokott tüzes forróságból szürkévé, fehérré és hideggé változott. Árnyékok kezdtek kavarogni körülötte, mint vékony felhők. A szemei abban a furcsa szürkésfehérben égtek, és az ajkai vicsorgásra görbültek.

Segítenem kellett neki. Összegyűjtöttem a bennem lévő Alant-mágiát, mentálisan összefonva a Viharjáró mágiával, amit éreztem, de vihar nélkül nem tudtam használni. Ahogyan azt már megszoktam, egy kis fehér mágiagömböt szorongattam a tenyeremben.

– Engedd el Micket! – mondtam szigorú hangon. – Akárki is vagy, akármilyen démon, akivel beszélek, eszedbe se jusson megszállni a pasimat!

– Ez nem megszállás! – morogta Mick.

Azok az ijesztő szürke szemek rám fókuszáltak, közvetlenül azelőtt, hogy Mick felemelte volna a kezét, és egy ívnyi tüzet lőtt volna rám.

Ösztönösen felemeltem az Alant-mágiám gömbjét, hogy eltereljem, de az Alant-mágia hirtelen meg akarta tölteni a szobát, hogy megragadja Micket, és összeszorítsa, hogy megszüntesse a fenyegetést. Megsemmisítse Micket.

Visszaszorítottam a mágiát, és a földre vetődtem, arccal lefelé landolva, miközben a tűz lyukat ütött a vakolatban.

– Janet!

Mick elszörnyedtnek hangzott. Felnéztem, a kezem és a térdem égett a csempepadlón való csúszástól. Mick a hálószoba ajtajában állt, teljesen meztelenül, a szeme fehérje normális kékre fakult.

Azt vártam, hogy odajön és felsegít, hogy azt mondja, mennyire sajnálja, hogy nem tudja, mi történt. De ő csak állt ott. A sárkányok most úgy szaladtak fel-alá a karján, mintha élő lények lennének, és a komódom fölötti tükörben láttam, hogy a hátán lévő lángtetoválás élénkvörös.

– Mick, mi a fene? – Feltápászkodtam, és felé indultam, de ő a kezét kinyújtva elhátrált.

– Janet, amikor újra találkozunk, ne próbálj meg segíteni, ne próbálj meg küzdeni velem! Csak fuss!

– Ne merészelj sehova sem menni! Ki kell húznunk ezt a valamit belőled! Maradj itt! Hozom Cassandrát.

– Ez nem megszállás. – Mick hangja dühösen felemelkedett. – Ígérd meg, hogy a másik irányba menekülsz! Hogy nem engedsz a közeledbe. Ígérd meg!

– Nem tehetem. Felébresztem Cassandrát, és megkötözzük ezt a dolgot.

– Engedd el, Janet!

A nagyanyám hangja volt az. A folyosón állt, Mick mögött, kicsi és makacs, torkig bebugyolálva egy vastag köntösbe. Nem látszott, hogy bármiben is zavarná Mick meztelensége, de láttam, hogy a szeme rosszallóan csillog felém. Felkaptam a paplant.

– Nagymama, menj innen! – mondtam. – Menj vissza az ágyba!

Nagymama szipogott. – Tudok egy-két dolgot a tűzjárókról. Őt nem megszállták, hanem rabszolgává tették. Ha nem engeded el, mindent elpusztít maga körül, hogy eljusson a gazdájához. – Az ajkai összeszorultak. – Ebben az esetben, az úrnőjéhez.

Az állam leesett, és ott is maradt. Rabszolga? Eszembe jutott valami, amit Cassandra mondott nekem, mintegy mellékesen, néhány hónappal ezelőtt. A sárkányok hasznosak lehetnek a boszorkányok számára, ha a boszorkány elég erős. Mi a fenét jelentett ez? Ez a szőke csaj boszorkány volt, akivel Micket látták beszélgetni? És ki a fene volt ő?

A kék eltűnt Mick szeméből, és újra fehér és kemény lett. Mielőtt a kék végleg kialudt volna, azt suttogta: – Ne feledd, hogy szeretlek, Janet!

Mick félrelökte a nagyanyámat, végigsétált a folyosón, ki a szállodából, még mindig meztelenül, és futni kezdett a fehér havon. Nagyanyámmal együtt néztük, ahogy kinyújtotta a karját, és sárkánnyá változott, amely felszállt a jégbe burkolt föld fölé. Mick lábnyomai eltűntek, töretlen havat hagyva maguk után, semmi jelét annak, hogy valaha is ott járt volna.

 

Tizenkettő

 

 

Másnap reggel Cassandra kávéval kínált a szalonban, de még a finom főzete sem volt képes csökkenteni a szorongásomat. – Magyarázd el még egyszer! – mondtam.

Már azóta faggattam, amióta csak leért a földszintre, ismételgetve a kérdéseimet, mintha azt a választ adná, amit hallani akarok, ha elég gyakran kérdezem. Cassandra, egy jó asszony, rendkívül türelmes volt. Nagymama nem annyira. Egy idő után rám sandított, és elviharzott a konyhába, hogy ott csörömpöljön az edényekkel.

Pamela Cassandrával egy időben kelt, és most velem szemben ült az asztalnál, kortyolgatta a kávét, és figyelemmel kísérte a kihallgatást. Pamela erős volt, mint a legtöbb alakváltó, izmos vállát kiemelte a halvány, ujjatlan póló. Fekete haját copfba fogta, és gyorsabban nyelte a kávét, mint ahogy Cassandra ki tudta volna tölteni.

– Egy boszorkánynak átkozottul erősnek kell lennie ahhoz, hogy leigázzon egy sárkányt – mondta Cassandra. – Én erős vagyok, de még én sem tudnám megtenni. Tanulmányoztam az elméletet, de ennél messzebb nem megyek. Még ha tudnék is irányítani egy sárkányt, nem tenném. Nem hiszek abban, hogy rabszolgákat használjak fel a piszkos munkámhoz.

– Elismerésem neked! – mondta Pamela egy gyengéd pillantást vetve rá. – Szóval mire használna egy boszorkány egy sárkányt? Ha valaki elég erős ahhoz, hogy egy olyan sárkányt irányítson, mint Mick, nem lenne a mágiája már így is elég ütős?

– Igen, de a sárkányoknak hihetetlen mágiájuk van – válaszolta Cassandra. – Nagyon különbözik a boszorkánymágiától. A sárkányok születésüknél fogva olyan dolgokra képesek, amiről a boszorkányok csak álmodhatnak – varázslatokat hajtanak végre pusztán azzal, hogy rájuk gondolnak, alakváltoztatásra, sőt, az elméletek szerint képesek átlépni még a dimenziókon és talán az időn is. Ráadásul a sárkányok jó izomerők az ember körül. De a probléma egy sárkány rabszolgasorba taszításával az, hogy a sárkányt teljesen irányítani kell. Egy aprócska botlás, és a sárkány a boszorkány ellen fordul, és a dilemmáját a boszorkány kiiktatásával oldja meg.

Ökölbe szorítottam a kezem az asztalon. – Mick az, akiről beszélünk. Még sárkány létére is erőteljes, valamiféle sárkányúr. Ki a fene lenne elég erős ahhoz, hogy az irányítása alá vonja őt? Gabrielle?

Cassandra a homlokát ráncolta, és jól ápolt ujjaival megkocogtatta a bögréjét. – Kétlem. A sárkányok rabszolgasorba taszításához irányítás és szigorú fegyelem kell, és abból, amit Gabrielle-ről meséltél, nem hiszem, hogy az irányítása túl jó lenne. Ő inkább olyan, mint egy elszabadult ágyú. Ennek a boszorkánynak képzettnek, koncentráltnak, tanultnak és erősnek kellene lennie. Sokkal erősebbnek, mint amilyen én vagyok. – A hangjából irigység nyoma hallatszódott.

– A szőke nő, akivel beszélt?

– Lehetséges – mondta Cassandra. – Még sosem láttad őt korábban? – kérdezte Pamelától.

Pamela megvonta a vállát. – Nem. De egyáltalán nem éreztem belőle azt a „hatalmas erejű boszorkány vagyok” hangulatot. Inkább olyan „eltévedtem, segíts nekem” érzést sugárzott.

– Egy roppant erős boszorkány olyan emberré válhat, amilyenné csak akar – mondta Cassandra. – Mick egy védelmező. Ha látott egy nőt bajban, segített neki, és aztán... – Kinyújtotta az egyik kezét, majd ökölbe szorította.

Megborzongtam. – Jól van. A szőke nő az. Vagy pedig a szöszke egy ártatlan turista, akire nem emlékszik. Nem érdekel. Meg akarom találni, ki akarom deríteni, és segíteni akarok Micknek! Hogyan szabadítsuk ki Micket?

Pamela felemelte a kávésbögréjét. – Megöljük a boszorkányt?

– Nekem jól hangzik – mondtam. Az Alant-mágiám bizseregve kinyújtózott, azt akarva, hogy keressem meg a nőt, és azonnal öljem meg.

– Ez nehéz – mondta Cassandra. – Óvatosnak kell lennünk.

Pamela kortyolni kezdett a kávéjából, de helyette letette a bögrét. – Nehéz, igen. A nő most egy sárkány által védett boszorkány.

– Egy rabszolgasorba vetett sárkány – mondtam. – Nem örülne Mick, ha véget vethetne ennek?

Cassandra együttérző pillantást vetett rám. – Értsd meg, Janet! Mick teljesen rabszolgasorban lesz. Ami azt jelenti, hogy ha a nő azt parancsolja neki, hogy öljön meg minket, akkor meg is fogja tenni. Ha Mick nem lett volna már teljesen rabszolgasorban, amikor tegnap este elrepült, akkor ő maga ölte volna meg a boszorkányt, és most itt ülne, és mesélne nekünk az egészről.

– Akkor mit tegyünk? – morogtam. – Üljünk itt és várjuk, hogy a nő ráunjon?

Cassandra pillantására, amit Pamelára villantott, előre hajoltam az asztalon keresztül, megpördítve a kávéscsészémet. – Mi az? Mit nem mondasz el?

Cassandra gyengéden megszólalt. – Amikor egy boszorkány parancsol egy sárkánynak, és használja a mágiáját, kiszipolyozza őt. Nem tudja megállítani, és minél hatalmasabb a boszorkány, annál gyorsabb a lecsapolás. A végén a sárkány meghal.

Felpattantam, fehér mágia pattogott a kezemben.

– Akkor megkeressük a ribancot, és kiiktatjuk.

– Egyetértek – lepett meg Cassandra a megszólalásával. – Valaki ilyet meg kell állítani. De ahogy mondtam, óvatosnak kell lennünk! Ha aközben hal meg, hogy a varázslat teljes erővel működik, Micket is megölheti. Ráadásul Mick kénytelen lesz megvédeni őt. Tiszteletben kell tartanunk, hogy mennyire nehéz lenne Mick ellen harcolni.

Átkozottul nehéz. Mick sárkány volt, hatalmas és mágikus, tüzet is tudott lőni, nem is beszélve arról, hogy sárkányalakban óriási, hegyes fogakkal rendelkezett.

Arra gondoltam, amit korábban mondott nekem: Ha újra találkozunk, ne próbálj meg segíteni, ne próbálj meg harcolni ellenem. Csak fuss! Mick tudta.

– Akkor mit tehetünk? – kérdeztem. – Ha nem tudjuk megkerülni, hogy eljussunk a boszorkányhoz, hogyan szabadíthatjuk ki? Milyen varázslatot használ a boszorkány? Meg tudjuk törni?

– A boszorkány a sárkány valódi nevét használja, hogy megkösse őt. – Cassandra reménykedve nézett rám, de kénytelen voltam megrázni a fejem.

– Tudom, hogy nem arra a latinul hangzó névre gondolsz, ahogy a sárkányok hívják. Mick azt mondta, hogy az igazi neve úgy hangzik, mint egy dallam, de soha nem árulta el, hogy mi az.

Az igazi nevet, mondta Mick, az anyja még a tojásban lévő sárkánynak énekelte. Az igazi sárkánynevek az indián őslakosok szellemneveihez hasonlítottak, amelyeket az apja adott a gyermeknek, és csak az isteneknek mondták el.

– Honnan tudhatta meg ez a boszorkány a nevét – kérdeztem –, ha Mick még nekem sem árulta el?

– Bárcsak tudnám! – Cassandrából ismét az irigység nyoma hallatszott. – Tudom, hogy a sárkánynevek rezgéseket hagynak olyan helyeken, ahol gyakran megfordulnak, például a sárkánybarlangokban. Ha a boszorkány képes volt megtalálni Mick búvóhelyét, akkor talán össze tudta rakni a dolgokat, de a sárkányok búvóhelyei jól el vannak rejtve. Tudod, hogy hol van Mické?

– Nem, de tudom, ki tudja. – Viszketett a markom, hogy a kezem közé kaparintsam – Colbyt, a mogorva sárkányt, aki tavaly ősszel jött segíteni Micknek. Colby a saját okaiból tette a dolgokat, de el kellett ismernem, hogy Mick oldalán állt a hatalmas sárkánytanáccsal szemben, amikor Mick bajban volt. Azt is tudtam, hogy Colby egy alkalommal szembeszállt Mickkel a saját területén – ami egy nagy bűn a sárkányok szerint. És, ha jobban belegondolok, ismertem még valakit, aki még Colbynál vagy bármelyik élő boszorkánynál is hatalmasabb volt, aki talán tudta.

– Prérifarkas – mondtam. – Azt hiszem, Prérifarkas járt ott.

Cassandra szkeptikusan nézett rám. – Néha Prérifarkas megtalálása ugyanolyan nehéz lehet, mint egy sárkány nevének felfedése.

Nem tudtam vitatkozni. Azt hittem, hogy tegnap este Prérifarkast láttam odakint, amikor Mick kidobta a tükörszilánkot az ablakon. Megkérdeztem volna. Ezen kívül nem láttam Prérifarkast, mióta kitett minket, miután kihozott Flagstaffból.

– Colbyt sem – mondtam. – Ő legalább felveszi a mobilját.

– Egy próbát megér – mondta Cassandra. – De vigyázz, mit mondasz a sárkányoknak. Az egyetlen dolog, amitől a sárkányok rettegnek, az a rabszolgasorba taszítás. A sárkánytanács talán meggyőzi magát, hogy csak úgy segíthet Micknek, ha megöli. És ha van odakint egy boszorkány, aki tudja, hogyan kell felfedni a sárkányneveket, lehet, hogy megölik, mielőtt kiszabadíthatnánk Micket.

– Fantasztikus! – Az ökölbe szorított kezem az asztalra tettem. Nem tetszett, ahogy Cassandra rám nézett – a szánalom keveredett azzal a tudattal, hogy Mick kiszabadításának esélye igen csekély.

Nem engedhettem, hogy elhiggyem ezt. Átkozottul erős Viharjáró voltam, és bennem volt Alant mágiája is, és valami boszorkány épp most lopta el a pasimat. Nem volt olyan erő a világon, ami megakadályozhatta volna, hogy visszaszerezzem őt. Ha Mick meghalna amiatt a boszorkány miatt, gondoskodnék róla, hogy minden lélegzetvétele valódi pokol legyen. És aztán megölném. Lassan.

Újra felálltam, elszántan. – Megcsináljuk! Cassandra, őrülten kutass, hogyan szabadíthatnánk ki! Pamela, nézd meg, mit tudsz kideríteni erről a szőke nőről, én pedig levadászom Prérifarkast.

Pamela és Cassandra ismét pillantást váltottak, ahogy a párok szokták, amikor szó nélkül osztják meg a véleményüket. De mindketten bólintottak, és felálltak, hogy megvalósítsák a tervet.

Magamra hagytak a kihűlt kávéval és a mágikus tükörrel, amelynek hangja visszafogott volt.

– Visszakapjuk a mi Mickynket, csajszi! – mondta. – Meg fogjuk menteni őt! Muszáj!

 

 

A tükör azt mondta, hogy nem emlékszik semmire, miután Mick kidobta a szilánkot a hóba. Annyira bepánikolt, mondta, hogy azon a szilánkon keresztül elsötétült a látása. Tehát nem látta a prérifarkast, és nem tudta megmondani, hogy az az isten Prérifarkas volt-e. Nagy segítség volt ez.

Kimentem a konyha hátsó ajtaján a vakító hóba, hogy megpróbáljam elérni Prérifarkast a mobilján. Az időjárás már változott, a reggel melegedett. A helyi madarak már kimerészkedtek, hogy megegyék a kukoricát, amit a hátsó ajtó elé szórtam, és azt a kukoricát is, amit a nagymamám a konyhaajtó elé dobott.

Nem volt könnyű rávenni Prérifarkast, hogy használja a mobilját. Ezúttal sem vette fel, és hangpostája sem volt.

Felsóhajtottam, és kikapcsoltam a telefont. Sokáig csak álltam és néztem, ahogy a fekete madarak szedegetik a hóban a kukoricát, és azon gondolkodtam, hogy felhívjam-e Colbyt. Colby gyűlölte a sárkánytanácsot, így kicsi volt az esélye annak, hogy sietne elmesélni nekik Mick rabszolgasorba taszításának történetét. Még mindig nem volt szükségem arra, hogy úgy döntsön, meg kell ölnie Micket vagy a boszorkányt, ugyanakkor azt sem gondoltam, hogy Colby elég erős ahhoz, hogy felvegye a harcot Mickkel, és győzzön. Kockázatos volt, de ha segíthet, meg kellett próbálnom.

– Szia, kis Viharjáró! – duruzsolta Colby, amikor felvette. – Kérlek, mondd, hogy kirúgtad Micket, és cserélni akarsz!

Az ujjamon lévő türkiz- és ékköves karikát tanulmányoztam, miközben összeszedtem a gondolataimat. Mick eljegyzési gyűrűként adta nekem a gyűrűt. Azelőtt vagy azután vette, hogy rabszolgasorba taszították? És vajon az egész ötlet, hogy megkérje a kezemet, a boszorkánytól származott? Rosszul lettem a gondolattól.

– Colby! – Megálltam.

Biztosan hallott valamit a hangomból, mert eltűnt a szórakozása. – Mi a baj, édesem? Mi történt?

Elmondtam neki. Próbáltam óvatos lenni, de az egész történet kiömlött az ajkaim közül. Amikor befejeztem, könnyeket törölgettem az arcomról. Colby teljesen elhallgatott.

– Még mindig ott vagy? – kérdeztem.

– A francba! – Igen, még mindig ott volt. – Ki tette ezt?

– Még nem tudjuk.

– Nos, akkor ki kell derítenetek! Bárki, aki képes rabszolgasorba ejteni Mickyt, az egy hatalmas boszorkány lesz. És aki rabszolgává tudja tenni Mickyt, az engem is rabszolgává tehet. Minden sárkány megszívhatja, mert... hé...

A felháborodott kiáltás háttérbe szorult, és egy sötét, de hideg hang vette át Colbyét.

– Janet Begay, gyorsan ki kell derítened, ki tette ezt! Ha megvan, jelentsd nekem!

Ó, a francba! Drake volt az, egy sárkány, aki Bancroft, a sárkánytanács három tagja egyikének a főcsicskása. Ennyit arról, hogy nem avatjuk be a titokba a sárkánytanácsot.

– Én is örülök, hogy beszélhetek veled, Drake – mondtam keményen.

– Várni fogjuk a hívásod!

– Várj, még beszélnem kell Colbyval... – Klikk.

A visszahívás Colby hangpostájára ment, így azt feltételeztem, hogy Drake elkobozta a telefont.

Hogy Colby mit csinált Drake-kel, arról fogalmam sem volt. Colby olyan volt, mint egy fiatalkorú bűnöző Drake sárkány bűnüldözőjéhez képest. Nem tudtam azonban elképzelni, hogy Colby ne azt csinálná, ami átkozottul jólesik neki, ezért hagytam neki egy üzenetet, hogy hívjon vissza, és letettem a telefont.

A francba! Visszamentem a konyhába, ahol legalább meleg volt.

Nagymama éppen zöldséget aprított. Ez volt a válasza minden problémára, a főzés. Vagy az, vagy a takarítás, de amikor otthon voltam, általában rám bízta a takarítást.

– Honnan tudtad, hogy mi történt Mickkel? – kérdeztem.

Folytatta a répaszeletelést, anélkül, hogy rám nézett volna.

– Már mondtam neked. Tudok a tűzjárókról.

– Meg tudod mondani, hogy kinél van?

Nagymama megvonta a vállát, miközben a sárgarépát egy fazékba tette, és elkezdte leöblíteni a beáztatott babot. – A nő, akit mindenki látott vele, jó esélyes. Egy Árnyjáró, ahogy hallottam.

– Mi az az Árnyjáró?

Nagymama türelmetlennek látszott, mintha a mágiáról enciklopédikus tudással kellett volna születnem. – Egy boszorkány, aki a mágiáját árnyként viseli. Erős és csúnya. A szőke nő valószínűsíthető jelölt, de szeretnék komolyan elbeszélgetni a húgoddal.

Lefelé biggyesztette az ajkát, amikor kimondta a húg szót. Nagyanyámnak a család volt a legfontosabb – biztos vagyok benne, hogy ezért nem dobott a prérifarkasok elé, amikor apám először hazavitt. Nagymama tudta, hogy valami nincs rendben velem, és egész életemben figyelt és bizalmatlan volt irányomban. Ugyanakkor meg is védett, ahogy most is tette, mert Begay voltam. Családtag.

De bár a nagymamánál minden a családról szólt, Gabrielle-t nem akarta beengedni. Sem a nagymama, sem én nem tudtunk Gabrielle-ről egészen tavaly szeptemberig, amikor Gabrielle eljött hozzám bejelentkezni. Mivel Gabrielle technikailag nem volt vérrokon, és még csak Diné sem, nagymama nem érezte szükségét, hogy megkeresse és bevonja a klánunkba.

– Cassandra szerint valószínűleg nem Gabrielle az – mondtam.

– Ha valami huncutság történik, akkor Gabrielle-nek valahogy köze van hozzá.

– Régebben rólam is ezt mondtad!

Nagymama szigorúan nézett rám. – És igazam volt! Ne védd őt! Ő nem olyan, mint te!

Nagymama, varjú alakjában, velem volt, amikor Gabrielle felfedte előttünk a létezését. Nagymama első benyomása az volt róla, hogy tiszta gonosz, és azóta semmi sem változott. Be kellett ismernem, Gabrielle azért sem tett sokat, hogy megváltoztassa az én véleményemet.

– Megkeresem a boszorkányt – mondtam. – És Prérifarkast. Ő segíthet nekünk.

– Soha ne bízd a sorsodat egy szélhámosra!

– Nem is tervezem. De szükségem van a segítségére.

Nagymama beletette a babot a fazékba. – Akkor jobb, ha megkeresed őt.

Hagytam, hogy főzzön. Nagymama nem volt szentimentális. Ha valami baj volt, kijelentette, hogy előbb meg kell javítani, és csak később sírni miatta. Csodálnom kellett a filozófiáját.

Visszamentem az irodámba. Újra próbáltam Colbyt hívni, de ezúttal nem hagytam semmilyen üzenetet. Csak remélni tudtam, hogy a sárkánytanácsnak ugyanolyan nehéz dolga lesz a boszorkány és Mick felkutatásával, mint nekem.

Nekem azonban volt egy előnyöm, akinek a neve Nash Jones. Nash szeretett szemmel tartani mindenkit, aki jött-ment a megyéjében, és a nőt többen is látták Magellánban. Ha csak egy átutazó turista szerepét játszotta volna, nehezebb lett volna, de Nash biztosan megtudott volna valamit. Emilio Salas ugyanígy tartotta szemmel Magellánt, bár csendesebb módon. Végigpörgettem a számokat a mobilomon, örülve, hogy befejeztem az átrakást az új telefonomra. Keményen bántam a mobiltelefonokkal, az utolsó azért ment tönkre, mert valahogy egy cserepes növényben kötött ki, amit megöntöztek.

Mielőtt megnyomhattam volna a gombot, hogy tárcsázzam Emiliót, kiabálást és spanyol nyelvű káromkodást hallottam a pincéből. A telefont az asztalra ejtve kirohantam, és lesiettem az alagsori lépcsőn.

Maya és Fremont korán visszatértek, hogy dolgozzanak a javításokon, és még azelőtt lementek a pincébe, hogy én felmentem volna felébreszteni Cassandrát. Még nem tudták, mi történt Mickkel, mert reméltem, hogy Cassandra gyorsan megoldja, és nem lesz szükség arra, hogy elmondjam nekik.

– Mi van? – kérdeztem ingerülten, amikor leértem a legalsó lépcsőfokra.

– Ez! – mutatott Maya a drótokra, amelyek ugyanolyan korrodáltnak tűntek, mint amiket tegnap is mutatott. – Ezeket kicseréltem. Tegnap délután. – Megfordította a tönkre ment vezetékeket, és további réz morzsolódott le róluk. – Hadd fogalmazzam meg egy olyan kifejezéssel, amit megértesz: Megint el van baszva az egész!

– Itt is ugyanez a helyzet – mondta Fremont. Inkább szomorúnak hangzott, mint dühösnek. – Vadonatúj PVC, az a fajta, ami rugalmas, és ugyanúgy szétesett, mint a réz.

Mindhárman a csövek és vezetékek romjait tanulmányoztuk, és az együttes frusztráltságunk és legyőzöttségünk miatt csendben maradtunk.

– Ez egy varázslat – mondtam tompán. – Annak kell lennie.

Fremont egy csőkulccsal bökdöste az egyik zöldre mázolt csövet. – Mint Penelope.

Maya dühös pillantást villantott rá. – Micsoda? Ki a fene az a Penelope?

– Az Odüsszeiában – mondta Fremont. – Megígérte, hogy új férjet választ a háza körül lézengő férfiak közül – azt akarták, hogy nyilvánítsa halottnak Odüsszeuszt, és menjen hozzá valamelyikükhöz, hogy megszerezhessék Odüsszeusz vagyonát. De beleegyeztek, hogy addig várjon a döntéssel, hogy kihez megy feleségül, amíg be nem fejezi a faliszőnyeg szövését. Így minden este kibontotta, amit aznap csinált, hogy több időt nyerjen magának.

– Ó, köszönöm, Fremont! – fintorodott el Maya. – Nagyon hasznos!

– Csakhogy egyikünk sem csinálja ezt szándékosan – mondtam.

Fremont megigazította a kalapját. – De Janet, van egy kis probléma azzal, hogy ez egy varázslat. Tőled és Micktől származó mágikus védelmezők vannak az egész szállodában. A védelmezők olyanok, mint egy háló – mondta Mayának. – Vagy egy gát a rosszindulatú mágia ellen. Semmi mágikus nem juthat be, ám ha valaki elég erős ahhoz, hogy áthatoljon a védelmezőkön, Janet és Mick kap egy riasztást, mint egy mágikus betörésjelző. Csak te nem szóltál, hogy riasztottak.

– Nem. – Megérintettem a téglafalat, éreztem az őt átjáró mágiát, Mickét és az enyémet. Erős, feszes, törésmentes. Mick mágiájának tüzes csípésétől sírni támadt kedvem. De a bűz, ami akkor jött, amikor megérintettem a vezetékeket, ott volt. Halványan, de pusztítóan, mint egy termeszkolóniában.

Termeszek. Biztos voltam benne, hogy azokat is fogunk találni.

– Mick engedte be a varázslatot – mondtam hirtelen megértve.

Erre még Mayának is leesett az álla, Fremont pedig zavartan nézett rám. – Miért tette volna? Mick is itt lakik.

Felvilágosítottam őket Mick rabszolgasorba taszításáról. Becsaptam magam azzal, hogy egyenletes hangnemet használva, nyugodt távolságtartással adtam át az információt, de biztosan olyan levertnek tűntem, mint amilyennek éreztem magam. Maya, aki majdnem annyira nem szerette az ölelést, mint a nagyanyám, odajött hozzám, és átölelt erős karjaival.

Nem akartam, hogy ezt tegye, mert nem akartam sírni. Haszontalan lennék, ha összeomlanék. De Maya melegsége megnyugtatott, és hagytam, hogy egy pillanatra megpihenjek mellette.

Éreztem, ahogy Fremont szégyenlősen megveregeti a hátamat.

– De Janet, Cassandrának és Pamelának nem kell a városban kutatniuk a titokzatos szőke nő után. Tudom, hogy ki ő.

Elhúzódtam Mayától. Hát persze! Fremont, Magellan legnagyobb pletykafészke, mindenkiről mindent tudott, amit tudni lehetett.

– Akkor ki az?

– Ha jól tudom, ő Vonda Wingate. Ted Wingate felesége.