28.-29. Fejezet

 

Huszonnyolc

 

Fordította: Szilvi

 

Elindultam a kötél felé, de Vonda előttem ért oda, és egy hideg pisztolyt nyomott a bordáimhoz. – Te nem!

Felemeltem az Alant-mágiámat, hogy szétzúzzam a pisztolyát, de meglegyintett a sajátjával, ami semmissé tette az enyémet. Az örvény, reagálva a kis játékunkra, szélesebbre tárult.

Ez gyorsan eldurvulhatott. – Hadd segítsek neki! Nash a barátom!

– Látni akarom, mi történik vele! Vagy mit tesz az örvénnyel.

A kötél megfeszült, a csáklya nyikorgott, ahogy megingott. Imádkoztam, hogy Nash jól rögzítette, bár úgy tűnt, tudja, mit csinál. Lentről nem hallatszott semmi hang, csak az örvény kavargó, morajló zaja.

– Ha Nash meghal, fejjel előre mész bele! – mondtam.

– Te pedig jössz velem!

Rendben. Ugyanúgy meg tudnám ölni őt odalent, mint itt fent. – Hogyan szereztél Alant-mágiát? A boszorkányok földmágiával rendelkeznek.

– Helyesbítek, a boszorkányoknak állítólag csak földmágiájuk van. Megtanultam nyitottnak lenni.

– De hogyan szerezted meg? A fontosabb kérdés: kitől? – Vagy úgy értettem, hogy kiből? Sosem voltam jó az angol nyelvtannal.

– Gabrielle-től. – Vonda elmosolyodott. – Aznap, amikor találkoztam vele.

A francba! – Ő tudja?

– Nem. Gabrielle azt hiszi, hogy erős, de én erősebb vagyok.

– Egy pióca vagy – mondtam. – Ugyanúgy szívod az erőt másokból, ahogy a pióca szívja a vért. Mi történik, ha túlságosan felpuffadsz a mágiától? Felrobbansz?

Érdekes gondolat. Felmérve magamat, tudtam, hogy tőlem még nem vett el erőt. Miért nem tette? És túlterhelhetném, ha megpróbálná?

– Már régen megtanultam, hogyan gondoskodjak róla, hogy ne ártsak magamnak – mondta Vonda.

– Milyen régen? Egyáltalán ember vagy?

– Az vagyok. Több mint száz éve szívom magamba a mágiát. – Végigmért tetőtől talpig, és elmosolyodott. – Jó ízű leszel.

– Száz éve. Mint az apacs a történetedben. Te vagy az? Ezért tűnt el? Megváltoztattad az alakodat?

– Nem. Meghalt. Megöltem, és elástam a testét a vasúti töltés alá. Miután elvettem a mágiáját. Vagyis, ami maradt belőle, a fenébe is!

A falnak dőltem, még mindig óvatos voltam a pisztolya miatt. – Miért nem mesélsz róla? Amíg Nash és Ted az életükért harcolnak?

Vonda megvonta a vállát, mintha egy unalmas koktélpartin csevegnénk. – Magellánban éltem akkoriban, nagyon fiatal, úgy tizenhat éves lehettem. Anyám éjszakai madár volt, éjszakai pillangó, ha úgy tetszik, és természetesen én is az lettem. Elég sokáig éltem Magellánban ahhoz, hogy megértsem, hogy az örvények mágiát rejtenek, és én is rendelkezem mágiával. És hogy erős vagyok. A szálloda tulajdonosa felbérelt, hogy menjek le az apacshoz, és tartsam őt nyugton. Az indián bűzlött és mocskos volt, és én nem akartam hozzáérni. De a szállodatulajdonos megígérte, hogy nagy összeget fizet – nagyot azokban a napokban –, és én lementem. Hamar rájöttem, hogy ő egy hatalmas sámán volt, túlságosan is hatalmas ahhoz, hogy a saját népe kényelmét szolgálja. Elloptam annak az öregnek a mágikus trükkjeit, de ő már a legtöbbet a hotel falaiba rakta, amit tudott, és olyan varázslatokkal zárta be, amelyeket nem tudtam megtörni. Ez nagyon, nagyon feldühített. Így hát kiszívtam belőle mindent, ami még megmaradt. Amikor már túl gyenge volt ahhoz, hogy harcoljon ellenem, kést döftem a mellkasába.

Szívtelen ribanc. – És felvitted az emeletre, és úgy temetted el a sivatagban, hogy senki sem tudott róla?

– Ó, a szálloda tulajdonosa tudta. Segített eltemetni a fickót. Kit érdekelt? Csak egy öreg apacs volt, kitaszított a törzséből. Akkoriban még nem volt szükségünk a méltóságra.

Kétlem, hogy Vonda valaha is rájött volna, hogy kell bárkit is méltósággal kezelni, függetlenül attól, hogy ki volt az illető, vagy milyen kultúrájú. – Akkor ettől minden rendben van?

Vonda felnevetett, pedig igazán nem kellett volna.

– Janet, fiatal voltam és nincstelen! Akartam a fickó varázserejét, és akartam a pénzt. Az apacs olyan volt számomra, mint egy állat, egy halálra ítélt állat. Szívességet tettem neki.

Amikor Nash kijön abból az örvényből, bele fogom lökni a nőt. Vége a történetnek.

Elképzeltem az öregember rémületét a pincém sötétjében, félelem csillogott a szemében, ahogy a csábító nő ellopta az utolsó darabot abból, ami ő volt. Vondában még annyi tisztesség sem volt, hogy visszavigye az otthonába, a földjére, a népéhez. Kidobta a testét, ő pedig eltűnt, mintha sosem létezett volna. Vajon sikerült megtalálnia az őseit? Vagy még mindig odakint bolyongott keresve őket? Soha nem láttam szellemeket a vasúti pályán, de mások, köztük Fremont, azt állították, hogy láttak.

– És most visszajöttél, hogy megnézd, ki tudod-e szedni a mágiát a pincémből – mondtam. – Miért vártál ilyen sokáig, hogy visszatérj Magellánba?

Vonda bosszúsnak tűnt. – Mert tudtam, hogy nem leszek elég erős ahhoz, hogy megcsapoljam a mágiát. Évtizedekbe telt, mire felépítettem az erőmet és képeztem magam. Senkinek sem kellett az a régi szálloda, és azt hittem, egyszerűen visszajövök, amikor készen állok, és elfoglalom. Aztán beköltöztél. Egy Viharjáró, aki Alant-mágiával is rendelkezik, és mindenhova védelmezőket rakott. Aztán megjelent a sárkányod, és hozzáadta a saját mágiáját. Bosszantó. Figyelnem és terveznem kellett, de amint megtanultam, hogyan kell elszívni egy sárkány nevét, lecsaptam. Nem érdekel, hogy elvetted tőlem Micket! Harcolni fogok veled, és győzni fogok! Elveszem a mágiádat és a többi sámánmágiát a szállodádból. És akkor legyőzhetetlen leszek!

– Tudod... – Egy ismerős férfihang hallatszott az ajtó felől, egy olyan, amit utoljára a barlang egyik faláról hallottam beszélni hozzám. – Mindig is kíváncsi voltam, mi történt azzal az öreg sámánnal.

Prérifarkas lépett be farmerdzsekije zsebébe dugott kézzel, sötét szemei éberen figyeltek. Némi megkönnyebbüléssel halkan kifújtam a levegőt. Már rohadtul ideje volt.

– Sokáig kerestem, mire úgy döntöttem, hogy biztosan meghalt – mondta Prérifarkas. – A vasúti töltés alá temetted el, mi? Nem jó!

Vonda kihúzta magát, a szemében bizonytalanság villant. – Nem félek tőled, Szélhámos! A te mágiádat is képes vagyok elviselni!

– Én félnék magamtól! – vigyorodott el Prérifarkas. – Te sem tudsz mindent!

– Megtanultam. Tanultam. Az istenmágia egy kicsit más, de meg lehet csinálni!

Láttam, ahogy egy árnyék leválik róla, az aurájának furcsa, füstös darabkája, amely átlebegett a szobán, és Prérifarkas felé tartott. Prérifarkas saját aurájának kék nimbusza körülvette a darabkát, de amikor az árnyék hozzáért, a kék elhalványult.

– Ne! – kiáltottam.

– Ne aggódj, Janet! – mondta Prérifarkas, de az arca veszített a színéből. – Mindig van egy-két trükk a tarsolyomban.

Vonda felé lendültem, hogy bevessem a saját mágiámat ellene. Meg kellett állítanom.

– Most már bejöhetünk?

Nagyanyám ezt a pillanatot választotta, hogy benyomuljon a szobába, a sarkában Elenával. Mögöttük Mick jött.

– Mick… a francba… vidd ki őket innen!

Mick – határozottan kék szemmel –, becsukta az ajtót, és bezárta. – Minden rendben, Janet!

– Nem, nincs rendben! Vonda ellopja Prérifarkas mágiáját! Nash odalent van – mutattam az örvénye. Te pedig még mindig túl gyenge vagy ahhoz, hogy sárkánymágiát használj. Ezt megtartottam magamnak.

– Nekem pedig van egy istenem – mondta Vonda, és egy újabb árnyék kígyózott ki, hogy körülvegye Prérifarkast. – Sokkal jobb, mint egy sárkány.

A fenébe is, meg kellett állítanunk!

– Ne öld meg! – mondta Elena.

Sárga poliészternadrágjában és világos felsőjében, fekete kontyba kötött hajával Elena bármelyik lakóautós lehetett volna, aki a lenti kaszinóban játszik a nyerőgépeken. A nagyanyám még mindig a hagyományosabb szoknyáit viselte, de ahogy elhelyezkedett Elena mellett, láttam a varjút az aurájában, a fekete tollakra utaló utalást, a sötét szemet, a haragot.

– Muszáj – motyogtam feléjük. – Ha átveszi Prérifarkas erejét, végünk van. Mindenkinek vége.

– Nem fogja megkapni! – Elena kitárt ujjakkal csípőre tette a kezét. Láttam, ahogy azok a pufók kezek kecses hozzáértéssel vágták a zöldségeket a pörkölthez, és most azok az ujjak ellazulva lógtak.

– Elloptál tőlem valamit, Árnyjáró! – mondta Elena Vondának. – A családomtól.

Rámeredtem. – Az apacsoktól?

– Ő az ükapám volt. Az ősöm. A hatalmának generációkon át kellett volna rám szállnia.

Vonda nem nézett ki aggódónak. – Ez már csak így megy. Már jóval azelőtt eltávozott, hogy te megszülettél volna.

– Mindig kapcsolatban vagyunk az ősökkel, tudatlan boszorkány! A család – múlt és jelen – mind kapcsolatban áll. Ez az, amit nem értesz. Nincs szakadás. Elvetted tőlem. Most én veszem el tőled.

– Nem teheted – mondta Vonda. – Nincs mágiád, vénasszony!

– Van egy kevés – mondta Elena. – Megvan bennem a családom rejtett mágiája, ami még mindig megvan, annak ellenére, amit az ükapám tett.

– Hazug! – gúnyolódott Vonda. – Ha csak egy szikrája is lenne benned annak az öregembernek a mágiájából, már visszaszerezted volna, amit a szállodában hagyott. Nem látom, hogy benned lenne, tehát biztosan nem tudod, hogyan.

– Tudom, hogyan. – Elena hangja tárgyilagos volt. – De tudom, hogy a mágia biztonságban van ott, ahol van. Amikor láttam, hogy Janet és a sárkánya beköltöztek a szállodába, tudtam, hogy az ükapám öröksége védve lesz. És most már én is vigyázok rá.

– Nem veheted el! – mondta Vonda meggyőződéssel. – Nem vagy elég erős! Nem tudsz varázsolni!

– Nincs hatalom ár nélkül – vágott közbe a nagyanyám. – Mindenért, amit az életben elveszel, árat fizetsz. Még ha el is kerülöd az árat, ameddig csak tudod, egy napon megtalál.

Vajon a szavai nyugtalanították Vondát? Ha igen, a nő jól leplezte. – Te sem tudod elvenni.

Nagymama megvonta a vállát, nem tűnt aggódónak.

– Számomra túl nagy lenne az ár – mondta Elena. – Mindenem megvan, amire szükségem van. Van családom, és vannak barátaim. És a barátaim ebben a szobában nagyon, nagyon erősek.

Vonda arcán félelem villant, és Mickre nézett. Mick azzal a gonosz vigyorával vigyorgott, amitől teljesen kifordultam magamból, és éreztem, hogy fellángol az aurája. Nem volt többé gyengeség; egy teljes erejű sárkány volt.

Mick hirtelen tüzet küldött a Prérifarkas körüli árnyakra, elválasztva őket Vondától. Vonda felzihált, és gyorsan, mielőtt az árnyak elhalványultak volna, Elena beléjük lépett, és mindkét kezével megragadta őket.

Prérifarkas kék nimbusza olyan erősen tört elő, mint amilyen mindig is volt. Körülvette Elenát és az árnyakat, és az árnyak elkezdtek kavarogni Elena kezén keresztül a testébe. Elena mosollyal az arcán nézett Vondára.

Ismertem ezt a mosolyt. Elena akkor használta, amikor valaki elég ostoba volt ahhoz, hogy zavarja őt, vagy ami még rosszabb, megpróbált ellopni egy falat ételt, miközben ő valamit szeletelt a gonoszul hosszú késével. A mosolyt apacs nyelven mondott szavak követték, és a kése addig emelkedett, amíg a betolakodó meg nem pördült és el nem futott.

Vonda sokkal többet lopott, mint gombát a pörkölthöz. Elmondta, hogy az öreg apacsot alig tekintette jobbnak egy állatnál, mintha nem is számítana. De minden élet számított, mert minden élet kapcsolatban állt a világ minden más életével. Az idős és erős apacs egy része tovább élt Elenában, és bosszút akart állni.

Elena olyan szavakat kezdett kántálni, amelyeket nem értettem. Még több árnyék bontakozott ki Vondából, és áramlott a szakácsom felé, Vonda pedig sikoltozni kezdett. Nagyanyám pedig Elena mellett állva, egyszerűen csak nézte.

Ahogy Vonda árnyai egymás után távoztak, az örvény elkezdett zsugorodni. Riadtan megragadtam Nash kötelét. – Nash!

Melegséget éreztem magam mellett, amikor Mick csatlakozott hozzám. A helyiségben zajló őrület ellenére egyre nagyobb örömöt éreztem, hogy a férfi mellett dolgozhatok, akit szeretek, és mi ketten olyan jól megértettük egymást, hogy nem kellett beszélnünk, sőt még jelzésekre sem volt szükségünk. Mick elkezdte felhúzni a kötelet, nyögdécselve az erőlködéstől, én pedig időben pördültem meg, hogy megvédjem őt Vonda támadásától.

Kezdte elveszíteni azt a varázslatot, ami miatt hűvös, sikeres, negyvenes nőnek látszott. Vonda selyemszoknyája és blúza lógni kezdett a testén, ahogy zsugorodott, végtagjai egyre vékonyabbak és pocsékabbak lettek. Az arca beesett, a bőre a koponyájáig visszahúzódott, de még mindig mágiával küzdött. A hatalom, amelyre szert tett, óriási volt.

Nem sajnáltam őt. Vonda évekig lopta a mágiát, kiszipolyozva a lényekből, amit akart. Megpróbálta ellopni tőlem Micket, elvéve az egyetlen személyt az életemből, aki mindig hitt bennem. Ezt nem bocsátottam meg neki.

Elena lehunyt szemmel, arcán hatalmas koncentrációval, tovább kántált.

A következő rész olyan gyorsan történt, hogy utána még sokáig töprengtem az események pontos sorrendjén. Nash koromfekete keze találkozott Mick kezével, és megjelent az ugyanilyen fekete arca az örvény kavargó őrületében. Nash karja Ted karja alá fonódott, és felfelé vonszolta a fickót. Ted élt, de alig, az arca ugyanolyan koromfekete volt, mint Nashé, és vérző sebekkel teli.

Ezzel egy időben az ajtó leszakadt a zsanérjairól, átvitorlázott a szobán, nekicsapódott az ismét egész ablaknak, betörte az üveget, és kiesett az éjszakába.

Gabrielle egy Alant-mágia hullámával rontott be, keze tele volt fehér tűzzel. Megpróbáltam elébe kerülni, de átszáguldott a szobán, és a csizmája sarka Vonda mellkasába csapódott.

Gabrielle megállt, amikor Vonda a földre került, és széles, őrült mosollyal mosolygott. – Dögölj meg, ribanc! Ez volt az utolsó alkalom, hogy kiszívtad belőlem a mágiát!

– Gabrielle, ne!

Kiabálásom meghallgatás nélkül maradt. Gabrielle fellobbantotta a mágiáját, és Vonda felé hajította, mire az örvény megbolondult.

Az örvény kitágult, minket többieket a nagyterem falának csapva. Vonda sikoltozott és sikoltozott, ahogy Elena ellopta a mágiáját, az Alant-mágia pedig megégette, Vonda teste haldoklott, ahogy száz évvel ezelőtt kellett volna. Nash és Ted a padlóra került, legalábbis, ami megmaradt belőle. Mick Gabrielle-re csapott a tűzzel, miközben az újabb Alant-mágiát készült dobni Vondára.

Elena mindeközben kántált, kántált, Vonda árnyai a kezébe csúsztak. Amikor Elena kinyitotta a szemét, fehér volt az erőtől. Árnyjáróvá vált, miközben Vonda lassan hamuvá rogyott össze.

Utolsó erejével Vonda Gabrielle-t az örvény felé lökte. Gabrielle a szélén kapálózott, én pedig sikoltva belekapaszkodtam.

Ted felemelte a fejét, majd látva, mi maradt a feleségéből, felsírt hirtelen bánatában. Láttam, hogy a keze a Vonda által elejtett pisztoly felé nyúlt, és mielőtt levegőt vehettem volna, hogy kiáltsak, már Gabrielle-re célzott vele, és meghúzta a ravaszt.

A pisztoly felrobbant a szobában lévő energiától, de a golyó egyenesen és pontosan száguldott. Gabrielle nem vette észre, próbálta távol tartani magát – és engem – a mélységtől, és a golyó egyenesen az oldalába fúródott.

Gabrielle térdre rogyott, miközben a sebből vér ömlött. A csuklója köré szorítottam a kezem, ahogy hátrafelé csúszott az örvénybe, megvetettem a lábam a padlón, ahol a valóság találkozott Alanttal. Éreztem, hogy Gabrielle elernyed, és a súlya kezdett magával rántani az örvénybe.

Szánalmas zavarodottsággal nézett rám, fájdalom homályosította el a szemét. – Sajnálom, Janet!

– Nem! – kiáltottam rá. – Elkaptalak. Nem engedlek el. Nem adod fel!

De ő csúszott, zuhant, és vagy el kellett engednem, vagy magával ránt a mélybe.

És akkor ott volt Mick. Szó nélkül a derekam köré fonta erős karját, és egy fényes mágialáncot tekert Gabrielle köré. Mi ketten centiről centire, vérző és köhögő testtel húztuk vissza a szőnyegre.

Vonda halott volt, és Elenánál volt az összes mágia. Gabrielle a földön feküdt, vérzett. És az örvény még mindig ott volt.

– A fenébe! – mondtam fogcsikorgatva. – Mick, segíts! Be kell zárnunk!

Ő és én már korábban is bezártunk egy örvényt. De az egy tomboló vihar közepén történt, amikor a legnagyobb erőmnél voltam. A vihar odakint elült, most, amikor olyan hasznos lett volna, és nem kockáztathattam meg, hogy az Alant-mágiámat használjam. Az örvény hatalmas csatornaként emelkedett, és néhány pillanat múlva mindannyian le fogunk zuhanni a csövein.

– Janet – mondta Mick, a hangja olyan nyugodt volt, hogy még a morajláson keresztül is elért hozzám. – Adj egy kicsit a mágiádból!

Nem voltam benne biztos, hogy mire gondol, de előhúztam egy szikrát az Alant-mágiából, és a kezébe adtam. Mick elmosolyodott, és éreztem, hogy a mágia szikráját a saját tűzgolyójába csomagolja, és az örvény felé hajítja.

Az örvény szélein végigpattogott a tűz, de ezen kívül semmi sem történt. Mick elkomorult, mintha zavarba jött volna, megint az a sárkányos kíváncsiság. Legszívesebben ráordítottam volna.

Cassandra jelent meg az ajtóban, maga mögött Pamelával. Maya is velük volt, és egyikük sem állította meg, hogy ne szaladjon Nashhez.

Prérifarkas csatlakozott hozzám a másik oldalamon, figyelte az örvényt, nem fáradva azzal, hogy segítsen, a fenébe vele. Cassandra ökölbe szorította a kezét, és kántálni kezdett, a mágia úgy áradt belőle, mint egy füstfolyó. Az örvény még mindig tátongott, a benne lévő erő hatalmas volt. Éhes volt, és minket akart.

Gabrielle mozdulatlanul feküdt a szőnyegen, Nash az oldalára szorította a kezét, hogy megpróbálja elállítani a vérzést. Elvette a fegyvert Tedtől, aki most négykézláb jajveszékelt Vonda szánalmas maradványai felett.

Gabrielle kinyitotta a szemét, és kínlódva eltávolodott Nashtől. A férfi próbálta megállítani, de Gabrielle elrúgta magát, és Vonda teste felé vetette magát. Összekaparta a selyemszövetet és minden mást, majd Vondát az örvénybe hajította.

Az örvény fellángolt, a mágia a mennyezetbe csapódott, és letépte róla a vakolatot. Bekapcsoltak az automata tűzoltóberendezések, hirtelen vízesést zúdítva ránk.

Mick és én mágiával csapkodtuk az örvényt, és a mellettem álló Prérifarkas végre úgy döntött, hogy segít. Nagyanyám nyugodtan odasétált Prérifarkas mellé, lehunyta a szemét, és suttogni kezdett navahó nyelven.

Nem akart bezárulni. Csendben szidtam azt, aki úgy döntött, hogy a szállodát egy átkozott örvény tetejére építi. Az ő hibájuk miatt mindannyian a pokolba szippantódunk. Vajon utánunk megállna? Vagy elnyelné az egész szállodát?

Szél süvített végig a szobán, égetve a még mindig gyógyuló bőrömet. A tűzoltócsövek vize özönvízzé változott. Kimerülten és átázva landolnánk Alantban, és aztán szembe kellene néznünk azzal a démonmesterrel, aki odalent van.

Mintha szárnyak suhogását hallottam volna, annyi szárnyat. A kachinák? tűnődtem el. A hopi istenek eljöttek segíteni nekünk? Vagy azért, hogy belökjenek engem és Gabrielle-t, amiért túl sok Alant-mágiát használtunk?

E zűrzavar közepette Elena csendesen megközelítette a peremet. Megállt a nagymama mellett, kinyújtotta a kezét, és minden észrevehető erőfeszítés nélkül leengedett magáról egy árnyékot.

Az örvény megremegett. Bármilyen pokoli mágia is volt abban az árnyékban, az örvény nem szerette. Elena nem zavartatva magát nézte, ahogy az örvény forrongott és örvénylett, próbálva kiböfögni magából, amit beledobott.

– Most! – kiáltotta Prérifarkas.

Megragadta a kezemet és a nagymamáét a másik oldalán. Elkaptam, és megragadtam Mick kezét, aki viszont elkapta Cassandráét, aki Pameláét, majd Mayáét, aki Nashbe kapaszkodott, és így egy kört alkottunk. Elena a nagymamám mellett állt, mindkét kezével az örvény fölött.

Éreztem, ahogy összekapcsolódunk – Viharjáró, sárkány, boszorkány, isten, varjú, alakváltó, sámán, és az üresség, ami Nash volt. Mámorító volt, erőteljes, túl erős ahhoz, hogy megfékezzem. Harcoltunk az örvény Alant-mágiájával, visszavertük, ahogy megpróbálta elérni és elpusztítani Elenát.

A visszahatás hihetetlen volt. Fogcsikorgatva próbáltam talpon maradni. Mick erős keze az enyémen tartott a földön, de alig tudtam egyenesen maradni. Az irántam érzett szerelme és a nevének zenéje átjárta a köztünk lévő kapcsolatot – csodálatos volt, de egyben komolyan zavaró is most. Folyton meg akartam állni, hogy még többet szívjak magamba a zenéből. A neve most már a részemmé vált, megtöltött Mickkel és a mágiájával. Földmágia, sárkánymágia, több mint elég ahhoz, hogy lehorgonyozzon.

Az örvény szélesebbre tátongott, és Gabrielle felsikoltott. De Nash ott állt előtte, és megvédte a halálos vonzástól. Az örvény megérintette Nasht, és visszahúzódott.

Csökkent. Mágiánk egyesített ereje alatt az örvény kezdte feladni. Elena kinyújtotta a kezét, és elejtett egy újabb árnyékot. Magas, jajveszékelő hangon sikított, eloltva minden fényt a helyiségben.

Az örvény még egyszer kavargott, majd egy rohanással és üvöltéssel kialudt.

A szoba elsötétült, leszámítva a hajnal ujjait, amelyek megérintették a betört ablakot, és a víz csobogása hangos volt a szőnyegen hirtelen beállt csendben.

 

Huszonkilenc

 

Fordította: Szilvi

 

A reggeli nap fénye megcsillant a parkolót megtöltő mentőautókon. A mentősök körbevették a rémült Gabrielle-t, én pedig mellette maradtam, hátha pánikba esik, és megpróbálja megölni a kedves embereket, akik segíteni próbálnak rajta. Nagymama és Elena a hordágy szélére ültek, és ismét úgy néztek ki, mint két ártalmatlan idősebb hölgy, akik egy izgalmas éjszakára jöttek a kaszinóba.

A szállodaigazgató természetesen tudni akarta, miért tettük tönkre a szobát. Az ablak ki volt törve, a lámpák tönkrementek, a bútorok a falakhoz csapódtak, és mindent eláztatott a tűzoltóberendezés. Ráadásul a szoba ajtaja most a parkolóban volt. Prérifarkas gyorsan beszélgetve elsétált az igazgatóval. Kíváncsi voltam, vajon Prérifarkas a mágiáját használva el fog-e bennünket felejtetni a férfival, vagy valamelyikünknek egy nagy csekket kell írnia.

Nash átadta a megbilincselt Tedet az új-mexikói rendőrségnek, és észrevettem, hogy Mick az árnyékba húzódik, miközben a rendőrök felpakolták Tedet, és elhajtottak vele. Nash nem nézett ki jól – arcából fakó foltok villantak elő a feketén keresztül, ruhája koromfoltos és szakadt volt, mintha tűzön keresztül küzdötte volna át magát. Amikor ránéztem, és meg akartam kérdezni, mi történt vele, Nash átkarolta Mayát, és elsétált előlem.

Sárkányoknak nyoma sem volt a púderkék égbolton. Engedelmeskedtek Mick parancsának, hogy ne támadjanak, és Mick bizonyára ismét elküldte őket. Egy olyan férfit szerettem, aki mindent rendben tudott tartani.

– Nagymama – mondtam halkan, miközben a mentősök bepakolták Gabrielle-t a mentőautóba. – Te és Elena mindent tudtatok Vondáról és az apacs sámánról a pincémben, ugye? Van valami oka, hogy nem fáradtatok azzal, hogy elmondjátok nekem?

– Nem tudtunk mindent – mondta a nagymama. – Gyanítottuk, miután rájöttünk, hogy Árnyjáró, de nem tudtuk biztosan, amíg nem hallottuk Vondát, ahogy elmeséli a történetet.

Összeszorítottam a fogaimat. – Ez az, amiről te és Elena összeesküdtetek a konyhában? És Prérifarkas is veletek tartott?

– Nem kell mindent megosztanom veled, Janet! Vannak saját barátaim, saját rejtvényeim, amiket meg kell oldanom.

– Prérifarkas fontos küldetése az volt, hogy mindent megtudjon Vondáról, amit csak tud?

– Igen.

– Miközben jól jött volna a segítsége, hogy kitaláljam Mick nevét – fejeztem be. – Akkor is el kellett volna mondanod.

– Nem akartam, hogy megpróbáld megakadályozni, hogy az Árnyjáró után menjünk – mondta nagymama. – Túlságosan aggódtál amiatt, hogy mi lesz Mickkel, ha meghal, és jogosan. Különben is, Prérifarkas nem találhatta meg Mick nevét.

– Mert Micknek magának kellett elmondania nekem a nevét. – Megenyhült a haragom. – Most már értem. Vonda árnyai kiszívták Mickből a nevét, de amikor Mick nekem ajándékozta, az erősebb volt, mint Vonda vonzása.

– Mert erős az érzelmi kötődésed Mickhez – mondta a nagymama. – Nagyon erős.

Mick karjai átöleltek hátulról, körülvett csodálatos melege. – Pontosan.

Nagymama szipogott. – A tűzjárók mindig szentimentálisak. – Összeszedte a szoknyáját, és elkezdett beszállni a mentőautóba, Elena pedig utána.

– Hová mentek? – kérdeztem meglepetten őket.

– A kórházba. Úgy döntöttünk, hogy vigyázunk Gabrielle-re. Szüksége van ránk.

– Ő a húgom, és nem a ti felelősségetek.

– Tudom, hogy a húgod – mondta a nagymama. – Ami azt jelenti, hogy egy bajkeverő. Én képeztelek ki téged; most Elena és én fogjuk kiképezni őt. Menj haza, Janet, és hagyj minket!

A mentőautó ajtaja becsapódott mögötte, mielőtt elköszönhettem volna tőle, a mentősök a lehető leggyorsabban be akarták vinni Gabrielle-t a kórházba. Felgyulladtak a lámpák, felharsant a sziréna, majd a mentőautó kirobogott a parkolóból az autópályára.

Micknek dőltem, és boldogan sóhajtottam. – Menjünk haza!

Megcsókolta a hajamat. – Nem akarsz itt pihenni egy kicsit? Rengeteg ágy van. Szobaszerviz. Bármi, amit csak akarsz.

Csábító. Messze voltunk otthonról, és nem élveztem a hideg utat visszafelé. De nem. – Azt hiszem, hogy nem kellene egy olyan szállodában megszállnom, ami közvetlenül egy örvény tetején van. Túl veszélyes. Menjünk inkább az én szép, biztonságos szállodámba, a mágikus medencével a pincében, a kíváncsi mágikus tükörrel, és Colbyval és Drake-kel, a bosszantó sárkányokkal.

– Elküldjük őket, és bezárjuk az ajtókat, aztán főzök neked egy ütős reggelit.

– Na, ezt már el tudom fogadni.

Az álla alá bújtam, és elmerültem a szépségben, hogy a szerelmemmel állok, aki ismét az enyém, miközben a felkelő nap megvilágítja az új-mexikói tájat. Ez volt a boldogság.

– Hé!

Megrándultam a durva hangra. Egy nagydarab, pólós, motoros mellényt viselő emberi férfi közeledett felénk. Bozontos haja volt, őszbe forduló szakálla, hatalmas, tetkókkal borított karja, és a mellénye alatti válltáskában fegyvert hordott. Több hasonló kinézetű férfi állt mögötte.

– Azt hiszem, elvettél valamit, ami az enyém – mondta.

A motorkerékpár. A francba!

Nem akartam elmondani ennek a magas, dühös, fegyveres férfinak, hogy összetörtem a Harley-ját egy magányos úton, hetven mérföldre innen. – Hopi megyei seriffhivatal – mondtam, és megpróbáltam mosolyogni. – Ott megtalálja.

– Hopi... Hol a fenében van az?

– Flat Mesa – mondta Mick, morajló hangon. – Arizona.

– Vészhelyzet volt – vetettem közbe.

A motoros előhúzta a pisztolyát. – Figyelj, ribanc, jobb, ha elviszel ebbe az Isten-háta-mögötti-városba, és reméld, hogy semmi baj nem történt a járgányommal, különben életed végéig tartozol nekem. A barátod is. Megértetted?

A francba! Megpróbáltam segíteni neki; tényleg megpróbáltam. Nem akartam Alant-mágiát használni ilyen közel egy örvényhez, de nem kockáztathattam, hogy a férfi lelője Micket.

Mielőtt még egy szikrányi mágiát is felemelhettem volna, egy másik pisztoly nyomódott a férfi halántékába, és egy bilincs kattanását hallottam.

– Szívesen elkísérem Hopi megyébe, hogy megkeressük a motorját – mondta Nash Jones. – Az én seriffi hivatalomban. És jobb, ha reméli, hogy a fegyver, amivel az imént láttam, hogy megfenyegette a barátaimat, regisztrálva van, és amikor megmotozom, tiszta lesz. A kollégái velünk jöhetnek, ha akarnak. Vagy elmehetnek. Most.

A többi motoros elhátrált, sorsára hagyva a társukat. Nash kitépte a pisztolyt a motoros kezéből, és a második bilincset a férfi másik csuklójára kattintotta.

– Vidd haza! – mondta Nash Micknek, majd szigorú pillantást vetett rám. – A lopott motorról majd később beszélünk.

Nash minden további szó nélkül elkezdte a motorost a kocsija felé húzni, közben dörmögve felmondva a férfi Miranda-jogait.

Maya, aki Nashre várt, elkeseredésében felemelte a kezét. – Tényleg, Nash? Azt hittem, itt töltjük az éjszakát! Soha nem szoktál szabadságra menni?

Nash nem válaszolt, hanem betuszkolta az elkövetőt a fekete pickupjába. Megfordult, csókot nyomott Maya szájára, döbbent, de ragyogó arckifejezéssel otthagyva a nőt.

 

Egy hónappal később

 

 

Március eleje esőt hozott, de a fagyos időjárás végét is. Egy héttel az új-mexikói kalandunk után újra megnyitottam a szállodát, és az üzlet virágzott, a foglalások halmaza pedig kitölti az egész nyarat.

Elena visszatért a konyhába, ugyanolyan szúrós volt, mint mindig, és úgy viselkedett, mintha semmi szokatlan nem történt volna. Még mindig mindenkire dühösen nézett, aki megzavarta az előkészületekben, és most, hogy tudtam, hogy az éles kések mellett csodálatos varázslatok is a rendelkezésére állnak, minden teret megadtam neki, amit csak akart.

Colby is ott maradt. Még mindig a sárkánytanácshoz volt kötve, de legalább megengedték neki, hogy a szálloda és a Santa Fé melletti sárkánybirtok között járkáljon, és úgy döntött, hogy jó móka lesz a szalonomban iszogatni és bosszantani engem. De furcsa módon Elena kezdte megkedvelni, és még a konyhába is beengedte. Azon tűnődtem, vajon Elena arra készül-e, hogy rabságba ejtsen egy sárkányt, most, hogy a Vonda által felhalmozott összes mágiát megkapta. Egyelőre azonban úgy tűnt, hogy csak édes tamalékkal és kukoricakenyérfánkkal igázta le Colbyt.

Nagymama elvitte magával a lábadozó Gabrielle-t Many Farmsra, és én nem voltam biztos benne, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban. Egyrészt tudtam, hogy ha valaki képes Gabrielle-t kordában tartani, az a nagymamám. Másrészt aggódtam a családom többi tagjáért Gabrielle pusztító mágiája miatt. De aztán a kíváncsi, pletykás nagynénéimre gondoltam, akik minden nap ellátogatnak a házba, és mosolyognom kellett.

Mick és én...

Mick elvitt a Winslow hotelbe egy nagyon szükséges vakációra, és ritkán hagytuk el a hálószobát. Megmutattam neki, mennyire hiányzott, ő pedig megmutatta, mennyire hálás nekem, amiért megmentettem. Hangtompító bűbájt kellett tennünk a szobára, hogy ne kelljen távoznunk.

Néha egyszerűen csak átöleltük egymást a holdfényben, és hallgattuk a vonatok zakatolását. Mick megérintette a gyűrűt az ujjamon, én pedig az igazi nevének dallamait énekeltem. Sárkány módon kötődtünk egymáshoz, mondta, és miközben ezt suttogta, megborzongtam a gyönyörtől.

Az ígéretem, hogy feleségül megyek hozzá, még mindig állt, de senkinek sem szóltunk az eljegyzésünkről. Jó móka volt, hogy volt egy szerelmi titok.

Nem sokszor láttam Nash Jonest, leszámítva, amikor szigorúan behívott a seriff irodájába, hogy kioktasson a motorkerékpár ellopása miatt. Metamfetamint talált a motorosnál, akit letartóztatott, és megtudta, hogy a motoros lopta a fegyvert, amit az arcom előtt lóbált. Az említett motoros Nash börtönében sínylődött, nem tudta letenni az óvadékot, testi sértés, kábítószer birtoklás és kereskedés, lopás és egyéb dolgok vádjával. Nash azt mondta, hogy tanúskodnom kell, de elengedett egy figyelmeztetéssel a motorkerékpárral kapcsolatban.

Nem mondott semmit Vondáról, sem az örvényről, sem Ted megmentéséről, aki Új-Mexikóban ült börtönben, mert lelőtte Gabrielle-t. Nash ridegen rám mordult, amikor megpróbáltam megkérdezni tőle, mi történt az örvényben.

Ezért Mayát kérdeztem. Egy március eleji reggelen besuhant a szállodába, készen arra, hogy ellenőrizze a karbantartási munkálatokat, amelyeket az alagsorban végzett. Miután ő és Fremont helyreállítottak mindent Vonda legutóbbi pusztító varázslatából, az áram- és vízvezetékrendszerem úgy működött, mint egy álom.

Az alagsor lenyűgözött most, hogy tudtam, hogy mágiát süllyesztettek oda, bár semmi különöset nem tudtam felfedezni rajta. Nem találtam olyan foltot, ahol rángatott volna a mágia, vagy fel-le ugrálva sikoltozott volna rám, és még a mágikus tükör darabja sem tudta megkülönböztetni a rég halott sámán mágiáját a többitől. Elena soha nem mondta, hogy megcsapolta volna, vagy egyáltalán megemlítette volna. Talán az apacs mágiája már olyan régóta áthatotta a szálloda vázát, hogy a mágia egyszerűen a szerkezet részévé vált.

– Nash elmesélte neked? – kérdeztem Mayát, miközben ellenőrizte a vezetékeit. – Azt, hogy mi történt vele az örvényben?

– Igen – mondta Maya. – És azt mondta, hogy ne mondjam el neked.

– Lehet, hogy fontos lenne. Aggódom érte.

– Én is.

– Maya...

Maya levette a munkáskalapját, beletúrt a hajába, és egyik lábával a falnak támaszkodott. – Igazad van. Szörnyű volt. Nash nálam töltötte az éjszakákat, és egyszer arra ébredtem, hogy keservesen sír. Eléggé ki volt akadva, hogy rajtakaptam, de rávettem, hogy mondja el, mi a baj. – Megtört szívvel nézett rám. – Janet, amikor Nash lement az örvénybe, újra abban az iraki épületben találta magát, abban, amelyik felrobbant, amikor ő és az emberei benne voltak. Minden újra megtörtént – a robbanás, a tűz, a falak összedőlése, az emberei sikoltozása. Csakhogy ezúttal Nash tudta, hogy egyetlen embert tud megmenteni: a seggfej Ted Wingate-et. Nash azt mondta, tudta, hogy semmi sem volt valóságos, de ugyanakkor nem volt választása, hogy kit mentsen meg. Vissza kellett hoznia Tedet, a többieknek pedig meg kellett halniuk. Megint.

Elszörnyedve hallgattam. – Ó, istenek! – Akár valami démon Alantból, akár maga Vonda kényszerítette Nasht, hogy újra átélje élete legrosszabb napját, ez tiszta kegyetlenség volt. – Szegény Nash!

– Egyre jobban van. Lassan. Ne merészeld elárulni neki, hogy elmondtam neked!

– Nem. – Néhány titkot meg kellett tartani.

– Nash nem hibáztat téged – mondta Maya. – De nem akar látni téged. Vagy Micket, vagy igazából bárkit, mert... nos, Nash nem jól viseli, ha az emberek sebezhetőnek látják.

– Legalább veled beszélget.

– Igen. – Maya visszatette a sapkáját, a szeme lágy volt. – Beszél velem. Összeköltözöm vele.

Ez meglepett. – Igen?

– Megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy a Flat Mesa-i házában fogunk lakni. Közelebb van az irodájához. Különben is, valamit kezdenem kell a berendezésével. Az egész fegyver és súlyzógép kinézetnek mennie kell.

Hűha! Maya háza gyönyörű volt, és elképzeltem, ahogy Nash egyszerű házát is elvarázsolja majd.

Nash Jones bútorokat és függönyöket vásárol. Elakadt a lélegzetem.

Otthagytam őt, a gondolataim kavarogtak, és visszamentem az emeletre.

Mick a hálószobámban találkozott velem, és hosszú, csontig hatoló csókot adott. Imádtam ezt a férfit, ezt a kemény testű sárkányváltót, aki farmerben és semmi másban állt előttem. Tudtam, hogy semmi más nem volt rajta, mert Mick farmere mélyen a csípőjén lógott, alsónemű sem volt rajta.

– Most már elmondhatjuk? – kérdeztem tőle. – A barátaink az őrületbe fognak kergetni minket, de szerintem tudniuk kell. A boldog titkokat meg kell osztani.

Mick ismét megcsókolt, és megvonta a vállát. – Amikor csak készen állsz.

Most már izgatott voltam. Tudtam, kinek akarom először elmondani, ezért elővettem a mobilomat, és felhívtam a Many Farms-i otthonom számát.

Gabrielle vette fel. – Szia, Janet! A nagymamád egy elképesztő ribanc.

Egyetértettem. – Hogy vagy?

Gabrielle egy undorodó hangot adott ki. – Azt akarja, hogy elvégezzem ezeket a rituálékat, reggel, délben és este. Unalmas, időigényes rituálékat. Istenek, mondd meg neki, hogy legalább néha engedjen el moziba!

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.

– Csináld a rituálékat. Én is utáltam őket, de segítettek. Sokat.

– Szemét nagytesó! – mondta Gabrielle. – Gyere el Many Farmsra, és vigyél ki innen! Szeretnék egy kicsit szórakozni.

– Csak ha tudsz uralkodni magadon. Nem ölünk embereket.

– Ó, rendben! Ha ragaszkodsz hozzá. – A hangjából tudtam, hogy a nagymama máris hatással volt rá.

– Ott van az apám? Beszélnem kell vele.

– Itt van. Ő az egyetlen kedves ember errefelé. A nénikéid egyszerűen ijesztőek.

Mondja ezt egy őrült pokol-istennő őrült lánya. Elmosolyodtam. – Tudom, hogy azok. Add őt ide!

– Janet? – Pete Begay szelíd hangja szólt hozzám a vonalon keresztül, és a szemem elködösült. – Hogy vagy?

Végig kellett mennünk a beszélgetésen arról, hogy Mick hogy van, és mit csinál, és Elena, és a barátaim, és az összes nagynéném és unokatestvérem. Mick végig átkarolt, és azzal terelte el a figyelmemet, hogy apró csókokat nyomott a fülemre, a nyakamra.

Apám azt mondta: – Gabrielle jobban van. A húgod... érdekes.

Nevetni akartam. Érdekes volt az egyik módja annak, hogy leírjam őt, és soha, de soha nem engedtem volna apám közelébe, ha a nagyanyám nincs a közelben.

– Igen, az.

Lehunytam a szemem, és elképzeltem apámat, amint a falat bámulja, ahogy mindig tette, amikor telefonon beszélt, halálos szorításban markolva a kagylót. – Valamit el kell mondanom neked, apa – mondtam, mielőtt újra megszólalhatott volna. – Mick megkérte a kezemet. Igent mondtam.

– Janet! – Hallottam a boldogságát és a könnyek gyülekezését is. – Nagyon boldog vagyok!

Sztoikus apám sosem ugrált volna örömében, de mondhattam, hogy elégedett. Hallottam, ahogy a nagyanyám a háttérben azt kiabálja: – Mi az? Minek örülsz ennyire?

– Nekem is el kell mondanom neked valamit – mondta apám, figyelmen kívül hagyva őt. – Én is találkoztam egy nővel, és megkértem, hogy legyen a feleségem.

Megálltam, a szavak elhaltak a számban. Mick is hallotta, és meglepetten nézett rám.

– Még mindig ott vagy, Janet? – kérdezte apám.

– Apa! – Köhögtem. – Mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy megkértem egy nő kezét. Beleegyezett. Még ebben az évben összeházasodunk. Még nem találkoztál vele, Janet, de tudom, hogy tetszeni fog neked.

– Ki ő?

Nagyanyám elkapta a telefont. – A neve Gina Tsotsie, és Farmingtonból való. Elég jól fog boldogulni. Na, és mi ez az egész veled kapcsolatban?

A beszélgetés további része szürreális volt. Magamban kuncogtam a bombameglepetésen, amit elejtettem, és apa még nagyobbat dobott rám.

Az apám megnősül. Azt mondtam magamnak, hogy itt volt az ideje. Soha nem volt nője, nem igazán – az istennő anyám, aki elcsábította, aligha számított. Találkoznom kellett azzal a nővel, aki eléggé legyőzte Pete Begay félénkségét ahhoz, hogy rávegye, hogy feleségül vegye. Biztos eltartott egy darabig. Akkor nekem miért nem szólt róla – vagy a nagyanyám, akit most legszívesebben megfojtottam volna?

– Jól vagy, Janet? – kérdezte Mick, miután letettem a telefont. A komódnak dőlt, a teste elvonta a figyelmemet. Mély, kielégítő szeretkezést folytattunk a délelőtt folyamán, és ennek laza érzése még mindig ott maradt a csontjaimban.

– Jól. Kicsit csúcspont nélkül, de jól.

– Akkor talán itt az ideje, hogy átadjam az eljegyzési ajándékodat.

Megérintettem a gyűrűt, amelyet nagy becsben tartottam, nemcsak azért, mert Mick aurájának egy darabját tartalmazta, hanem mert tőle kaptam. – Nem ez volt az?

Mick elvigyorodott, forróságot csúsztatva végig a gerincemen. – Nem egészen.

A farmerja lecsúszó övrésze megmutatta nekem derekán végigvonuló, éles vonalú tűztetoválást, miközben megfordult, és végigvezetett a hálószobám előtti rövid folyosón a hátsó ajtóig. Mick kézen fogott, kinyitotta az ajtót, és kivezetett.

Megálltam.

A szálloda mögött egy csillogó, gyönyörű, szívet melengető kis Harley parkolt a reggeli napfényben. Egy Softail volt, nyilván Mick által testre szabva, gyönyörű fekete, piros lángnyelvekkel.

– Mick...

Megérintette a kormányt. – Kicsit több mint 1500 köbcenti, átalakítva, hogy selymesen sima legyen az út. Gondoltam, hogy készen állsz.

Soha nem felejtem el a kis Sportsteremet, ami erőszakos halált halt a víznyelőben. Sok mindenen mentünk keresztül, az a lány és én. Az elvesztése olyan volt, mintha a legjobb barátomat veszítettem volna el, és az ember nem cseréli le a legjobb barátját anélkül, hogy egy ideig ne gyászolna.

Mick tudta, hogy eljött az idő. És pontosan azt hozta, amire szükségem volt.

Úgy visítottam, mint egy nyolcéves, és a nyakába ugrottam. Átkaroltam a nyakát, a lábaimat a csípője köré fontam, ő pedig nevetve átölelt. Letöröltem a mosolyt a szájáról azzal, hogy csókokkal borítottam be.

Mick erős kezei a csípőmet fogták, és a nevetése elhalkult, amikor az ajkamra tapasztotta az ajkait. A csókok ígéretessé váltak, de ő leeresztett a lábamra.

– Később megköszönheted – mondta.

És meg is fogom tenni. Később a legjobb lesz, amiben valaha is része volt.

Mielőtt felkaphattam volna a sisakot és a kesztyűt, amit Mick mellékelt, egy általam ismeretlen indián nő kerülte meg a szállodát, meglátott minket, és odajött.

Magas volt és széles vállú, egy alakváltó, láttam az aurájából. Medve, feltételeztem a nagy testalkatából, a sötét szeméből, az óvatos, de erőteljes mozgásából. Letette a nála lévő, megpakolt bőröndöt, és acélos tekintetét rám szegezte.

– Maga Janet Begay? A Diné, akié ez a szálloda?

– Az lennék – mondtam.

Mick csípőre tett kézzel figyelte őt, nem szólt semmit, de finoman felkészítette a tűzmágiáját.

– Visszavonulhatsz, Tűzjáró! – mondta a nő szórakozónak tűnő hangon. A hangja alt volt, a szavai lassúak és megfontoltak. – Nem akarok ártani neked, sem a Viharjáródnak. A volt férjemet keresem.

– Volt férjét? – Mentálisan végigfutottam a vendégeim listáján, és azon tűnődtem, vajon melyiküknek van egy alakváltó a felesége. Mint mindig, ott volt Ansel, az Éjjáróm – nem sokat tudtam róla, leszámítva a bélyegek és a régi filmek iránti rajongását.

Prérifarkas lépett be a hátsó ajtón, egy sörösüveggel a kezében. Nem tudtam, miért jött a szobámba sörrel, de ez volt Prérifarkas.

Meglátta a nőt, és holtaváltan megállt. Az üveg kicsúszott az ujjai közül, és összetört a kemény földön.

– A kurva anyját! – suttogta.

– Prérifarkas? – kiáltottam. Még Mick is megdöbbentnek tűnt. – Várjunk csak... úgy érted, Prérifarkas a volt férjed?

A nő elmosolyodott, megmutatva éles, hegyes fogait. – Tudtam, hogy itt meg fogom találni!

– A francba! – mondta Prérifarkas.

– Prérifarkas – mondtam, és nyugodtnak tartottam a hangomat. – Házas voltál?

– Nagyon régen – morogta.

Elvigyorodtam, és Micknek dőltem. – Na, ezt hallanom kell!

– A maga idejében – mondta a nő. – Először is te, Janet Begay, adsz nekem egy szobát! – Olyan pillantást vetett Prérifarkasra, amitől az téglavörös lett. – Aztán pedig mindent elmondasz nekem arról, hogy miben mesterkedik!