1.-2.-3. Fejezet

 

Egy

 

Fordította: Szilvi

 

Semmi sem dobja fel jobban az éjszakádat, mint hatvanméternyit zuhanni egy víznyelőbe.

A motorom megpördült, amikor az autópálya szilárd burkolata megnyílt alattam, én pedig zuhantam lefelé, lefelé, lefelé a föld gyomrába. Sziklák, föld, fák és a száguldó seriff terepjárójának lavinája követett a szakadékba.

A motorom és én elváltunk egymástól, és a jármű a gödör oldalának csapódva darabokra tört. Próbálva megállítani a zuhanásomat, igyekeztem belekapaszkodni az összetörő falból kitüremkedő gyökerekbe, de olyan gyorsan zuhantam, hogy a kezeim nem tudtak semmire sem rázáródni. A terepjáró a sziklákkal együtt zuhant lefelé, fém csikorgott, üvegszilánkok záporoztak, hogy összekeveredjenek a föld- és kavicszáporral.

A januári hideg ellen bélelt bőrt viseltem, ami valamelyest megvédett, de az összes párnázásom sem segített volna, ha Nash Jones terepjárója rám zuhan. Megpróbáltam magamba nyúlni, és előhívni a mágiámat, de én elsősorban Viharjáró vagyok, ami azt jelenti, hogy képes vagyok irányítani a vihar erejét, de ehhez szükségem van egy vihar jelenlétére. Az éjszaka, bár nyers volt a hidegtől, makacsul tiszta volt.

Alant-mágia is volt bennem az e világ alatti világból, de stabil lelkiállapotban kellett lennem, hogy ezt mérsékeljem a Viharjáró mágiámmal. Ha nem tettem volna, felrobbantottam volna a víznyelőt, és velem együtt Nasht is.

Pár száz lábnyit zuhanni egy meredek szakadékba egy terepjáróval nem segített abban, hogy nyugodt lelkiállapotba kerüljek. Csak csapkodni és hadonászni tudtam, levegő után kapkodva, miközben a sisakom alá szivárgó mocsok azzal fenyegetett, hogy megfojt.

Nem tudom, miért nem haltam meg. Talán az isteneknek és az univerzumnak más tervei voltak velem. Újra és újra átfordultam, és végül egy kiszögellő sziklán álltam meg, miközben sár, gyökerek, fű és kavics zúdult le körülöttem. Egy csont eltört a karomban, a fájdalom éles és zsibbasztó volt.

A víznyelő szélesnek bizonyult, és a terepjáró úgy ötlábnyira tőlem, két kolosszális szikla közé ékelődve landolt az oldalán. Úgy terültem el a sárral borított szikla tetején, mint egy bogár, és csodálkoztam, hogy a szívem még mindig dobog.

A földcsuszamlás megszűnt, de fojtogató porfelhőt emelt a magasba, amely elvágott minden levegőt és fényt. A terepjáró elhallgatott, leszámítva a motor alkatrészeinek pattogását és sziszegését.

A jó kezemmel lehúztam a sisakomat – ami könnyűnek hangzik. Valójában azonban a félelemtől zokogva, eredménytelenül markolásztam, amíg végre sikerült leszednem a fejemről.

Hálát adtam minden istennek és istennőnek, akit érdekelhet, hogy vesződtem a sisakkal. Néha csupasz fejjel motoroztam, ami ebben az államban teljesen legális volt, de Chinle-ből utaztam hazafelé, és nem szerettem az autópályán sisak nélkül közlekedni, különösen nem éjszaka. Ha most nem viseltem volna, az agyam szétszóródott volna a körülöttem lévő sziklákon.

Koromsötét volt idelent, a holdfényt eltakarta a por. Köhögve kúsztam a terepjáróhoz, és a fogaim között szívtam be a levegőt, amikor megérintettem a motor forró fémjét. A jármű szorosan be volt ékelődve, az utasajtó felfelé nézett. Felmásztam az ajtóra, fájós karom az oldalamhoz szorult, a lábam ügyetlen volt. Az ablaküveg kitört, rést hagyva a sötétségben.

– Jones – krákogtam. Még csak nem is hangzott szónak, csak egy torokhangnak.

Semmi sem mozdult. Odabent minden sötét volt, a seriff rádiója és a számítógépes interfész halott. A terepjáró nem volt más, mint egy néma fém, műanyag és üvegszálas halom. Nash után tapogatózva félig beestem a megdőlt fülkébe.

Nash Jones seriff üldözött ezen az elhagyatott autópályán, mert amikor lefordultam a Flat Mesa felé vezető leágazásra, egyenesen áthajtottam a sebességmérőjén. Nem figyeltem oda, mert arra a szép napra gondoltam, amit a Canyon de Chelly-ben töltöttem, hogy fényképeket készítsek, egy ugyanilyen szépen eltöltött látogatás után apámnál, Many Farmson. Elszáguldottam a cédrusok mellett a kihalt úton, és Nash robbant ki mögülük, villogó fényszórókkal, hogy éhes oroszlánként üldözzön.

A fenébe is, Jones, nincs jobb dolgod éjszakánként, mint egy fa mögött parkolni egy radarpisztollyal? Komolyan le kéne már feküdnöd valakivel!

Megérintettem egy meleg testet, Nash Jones mozdulatlanul simult a távolabbi ajtóhoz. Lerántottam a kesztyűmet, és megkerestem az arcát, a nyakát, de nem éreztem a pulzusát. Az ujjaimat az orra alá tettem, és megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor éreztem, hogy egy apró lehelet érinti a bőrömet. Életben volt.

És most hogyan tovább?

Se rádió, se mobiltelefon, mert az enyémet a szállodában hagytam, Nashé pedig, miután előkotortam az övéből, nem működött. A mágikus tükör darabja, amely a motorom tükrébe volt csiszolva, bizonyára összetört a motorom minden darabjával együtt. A tükör volt az oka annak, hogy nem vittem magammal a mobiltelefonomat – a mágikus tükrök megbízhatóbbak voltak.

A teljes mágikus tükör, amely a szállodám bárpultja fölött lógott, tudta volna, hogy a része beleesett a víznyelőbe, mármint ha az az átkozott ébren volt. A legrosszabbkor szeretett elbóbiskolni. Reméltem, hogy teljes erőből sivalkodik, hogy valami baj van, riasztva Micket, a sárkányváltó pasimat, és Cassandrát, a boszorkány hoteligazgatót. Csak a mágiával rendelkezők hallhatták a tükröt, és azt akartam, hogy most hallják.

Mivel nem láttam a sűrű porfelhő mögé, nem tudhattam, milyen mélyen vagyunk. Vagy hogy tovább zuhanunk-e, ha elmozdulnak a sziklák. Vajon leértünk a mélypontra, vagy a törmelék egy polcot épített, amely egy ideig stabilizálódik, mielőtt újra szétszakad?

Valahol olvastam, hogy a víznyelők akkor keletkeznek, amikor a talajvíz befejezi a gigantikus barlangok tetejének felemésztését messze a felszín alatt. Ha egyszer a réteg eltűnt, akkor akár ezer vagy több lábnyival feljebb a szikla egyenesen lefelé omlik, magával rántva mindent, ami a felszínen van, egy akkora víznyelőt hagyva maga után, hogy mindenki elgondolkodhasson rajta. A felföldi sivatagok tele vannak ilyenekkel. Nagyon érdekesek, amikor az ember egy könyvben olvas róluk, de nem annyira azok, amikor közvetlenül a lába alatt alakul ki egy.

Vajon ez a terepjáró úgy volt felszerelve, hogy vészjelzést küldjön, ha lezuhan? Nash helyettesei észrevennék, hogy megszakadt a rádiókapcsolat vele, nem igaz? Fogalmam sem volt, hol tart manapság a rendőrségi technológia, vagy hogy Hopi megyének van-e elég pénze ahhoz, hogy lépést tartson a világ többi részével. Csak annyit tudtam, hogy a terepjáróban lévő összes kommunikációs eszköz halott volt és néma. Nash pedig még mindig nem mozdult.

– Gyerünk, Mick! – suttogtam. – Cassandra! Valaki!

A terepjáró megmozdult, és a szívverésem felgyorsult, az adrenalinszintem leugrott a skáláról. Éreztem, hogy az Alant-mágiám le akar csapni válaszul, hogy kihúzzon onnan a pokolba. A mágia olyan feszült volt, mint egy feltekeredett csörgőkígyó, és ugyanolyan halálos.

Lehunytam a szemem, hogy megpróbáljam lecsendesíteni az elmémet, de a szívem még mindig olyan hevesen vert, hogy hányingerem lett. Az Alant-mágia válaszolt, fényesen és fehéren, és elég erősen ahhoz, hogy elpusztítsa a világot. Nem akartam elpusztítani a világot: Ki akartam jutni ebből az átkozott lyukból.

Megrándultam, amikor csukott szemhéjamon keresztül fényt láttam pislákolni. Kinyitottam a szemem, és remény ébredt bennem. A holdfény szűrődött át a poron, vagy a mentőmunkások zseblámpái?

Egyik sem. A ragyogás nem a felszínről jött, hanem a körülöttem lévő sziklákból. Ahogy figyeltem, vékony fénycsíkok kezdtek mozogni a sziklákon. A vonalak úgy néztek ki, mint a sziklarajzok, a föld ősi lakóitól maradt képek, de ezek foszforeszkáló fényben ragyogtak.

A vonalak megvastagodtak, megsokszorozódtak, még mindig halványan ragyogtak, majd figyelő tekintetem alatt csontvázkezek nőttek ki belőlük. Teljesen mozdulatlanná váltam. A csontujjak elkezdtek végigfolyni a sziklákon, hangtalanul tapogatózva, kutatva.

Nash teherautójának ülésébe markoltam, és visszanyeltem az epét. Soha nem láttam még hozzájuk hasonlót. Talán az alvilág istenei voltak, akik megpróbáltak kijutni egy örvényen keresztül itt lenn? Vagy ez valami új borzalom volt?

Újra megérintettem az Alant-mágiámat, az egyetlen fegyveremet. Használatával vagy lyukat szakíthatok a valóságba, vagy összeomlik az agyam, de egyre biztosabban tudtam, hogy nem akarom, hogy azok a csontvázszerű ujjak hozzám érjenek.

A kezek megsokszorozódtak, ahogy a sziklák felszínére özönlöttek, úgy siklottak át rajtuk, mint hal a vízen. A beteges fény egyre erősödött, mígnem bevilágította a fülke belsejét, megvilágítva Nash véres fejét és arcát. A bőre fakó volt, az ajkai vértelenek. Meg fog halni, ha nem viszem ki innen.

Mentálisan az öklömbe szorítottam egy labdányi Alant-mágiát, és a felszínre húztam. Ó, ez fájt. Úgy fájt, mint a szent pokol, mintha valaki egy meggyújtott tűzijátékot nyomott volna a mellkasomba. Olyan erősen tartottam a mágiát, ahogy csak tudtam, tudtam, hogy ha elveszítem az irányítást felette, megölhetem magam, Nasht és minden élőlényt öt mérföldes körzetben. De legalább megpróbálhattam jelet küldeni, mint egy mágikus fáklya.

Szétnyitottam a képzeletbeli ujjaimat, és kiengedtem egy kis fényt. A csontvázkezek megálltak, az ujjak enyhén megmozdultak, mindegyik kéz pontosan együtt lüktetett a másikkal. Mint egy szívverés, jöttem rá. Az én szívverésem.

Pánikszerűen még több mágiát engedtem ki, és abban a pillanatban, ahogy ezt megtettem, a kezek élesen felém irányultak.

A sikoly, ami kijött a számon, inkább csak krákogás volt. Bezártam az elmémet az Alant-mágia felett, kétségbeesetten visszanyomtam. Amint a mágiám visszahúzódott a felszín alá, a kezek megálltak, lecsillapodtak, vártak.

A francba, a francba, a francba! Ha az Alant-mágia izgatta fel őket, és nekem nem volt viharom, akkor lényegében megszívtam. Csak annyit tehettem, hogy itt ültem a haldokló seriffel, és néztem, ahogy a kezek megtöltik a víznyelőt jobbról és balról, felettünk és alattunk. Újra mozogni kezdtek, fénybuborékba zárva a terepjárót, és én annyira megijedtem, hogy hányni akartam.

Egy arc jelent meg a természetellenes ragyogás közepén, egy állati arc, hosszú orrú és hegyes fülű. Inkább egy állat szimbólumának tűnt, mint valódi állatnak, de reménykedni kezdtem.

– Prérifarkas? A fenébe, segíts!

Az állat elhalványult, de a csontos ujjak nem. Most már a terepjáróhoz értek, átcsúsztak a fémen és az üvegszálakon, és az egész teherautó nyögni kezdett.

Megragadtam Nasht, és felemeltem, amennyire csak tudtam, a mellkasomhoz szorítottam. Féltem megmozdítani, de még jobban féltem azoktól a kezektől. Nash maga valamiféle mágikus üresség volt – ami azt jelentette, hogy a teste valahogy negligált minden mágiát, ami az útjába került, még a legerősebbeket is. Hogy képes lenne-e negligálni ezeket a gonosz kezeket, nem tudtam, de el kellett fogadnom, amit csak lehetett. Most már körülöttünk voltak, átkúsztak a motorháztetőn a betört ablakok felé.

Nem ülhettem itt, és nem tenni semmit. A kezek az Alant-mágiámat vették célba, de talán, ha elég gyors vagyok, kiiktathatom őket, mielőtt hozzám érhetnének.

Újra magamba nyúltam a fehér mágiagömbért. Prérifarkas azt mondta, hogy nem akarja, hogy használjam az Alant-mágiámat, hacsak nem csillapítom a vihar-mágiámmal, de Prérifarkas nem volt itt, ugye? És nem az én hibám volt, hogy nem tombolt vihar a fejem felett. Egy víznyelőben ragadtam, ahol furcsa kőzetrajzok jöttek értem, és haza akartam menni.

El kellett engednem Nasht – tapasztalatból tudtam, hogy képes negligálni a mágiámat, még a legerősebbet is. Gyengéden a túlsó ajtóhoz fektettem, és a műszerfalnak támaszkodva átnyomtam magam a törött utasablakon keresztül.

Sikoltottam, miközben az Alant-mágia kígyóját a teherautón lévő kezek felé dobtam. Sikolyok visszhangoztak a víznyelőben – az én sikolyaim –, amelyeket a kezek elnyeltek, és visszadobtak rám. A terepjáró motorházteteje megolvadt, a csövek eltörtek, és folyadék tört fel. És a kezek egyre csak jöttek.

Már visszahúzódtam egy újabb csapáshoz, amikor hirtelen vörös fény és hőség lobbant magasan felettem. Forró narancssárga fény ömlött le a lyukon, mint ezer máglya egymásba fűzve, apró sárga szikrákká égetve a port.

A csontvázkezek megdermedtek, és miközben visszatartottam a lélegzetemet, elnyomva az Alant-mágiát, visszahúzódtak. A távolban egy gigantikus fenevad bömbölését hallottam, aztán éreztem a légmozgást, ahogy egy hatalmas sárkány csapkodott a szárnyaival.

Nevetni kezdtem, könnyek csordultak végig az arcomon.

– Mick – próbáltam kiáltani, de csak egy fojtott suttogást tudtam összehozni.

– Mick – suttogtam újra. – Itt lent.

Kettő

 

Fordította: Szilvi

 

Mick nem tudott elérni minket. Egy gigantikus sárkány, aki ki tudja, hány tonnát nyomott, soha nem jutna be abba a víznyelőbe anélkül, hogy meg ne ölne minket. Még a szárnyai által keltett szél is kisebb sárlavinát indított el. Egy újabb sárkányüvöltés után elrepült.

De megtalált minket. Egy fényvarázslatot küldött le hozzám, egy tüzeset és meleget és mindent, ami Mick jósága volt.

A következő dolog, amit hallottam, szirénák voltak, a mentőautók örömteli hangja. Sokan voltak, ami azt jelentette, hogy a seriffhivatal és a városi rendőrség, talán még az állami rendőrség is reagált. Egy helikopter szelte a levegőt, és felerősített hangok beszéltek egymással, számomra érthetetlenül.

Fájdalommal küszködve felmásztam a terepjáró tetejére, a reflektorok vakító fényébe, a jó karommal hadonásztam, remélve, hogy észrevesznek. Paco Lopez, Nash rangidős helyettesének hangja szólt hozzám, és legszívesebben felrepültem volna oda, hogy megcsókoljam.

Végre egy mentős ereszkedett le óvatosan hozzám. Megvizsgált, a zseblámpája fájdalmasan világított, majd elindult Nash felé, egy statikus zörejekkel teli kézi adó-vevőbe beszélve közben a fentiekkel. Egyelőre egyedül maradtam a sziklák tetején, és a fenébe is, nem tudtam abbahagyni a zokogást. Bármennyire is mondogattam magamnak, hogy a szememből hulló könnyek most nem fognak segíteni, a zokogás nem hagyott alább.

Egy hám ereszkedett le, és a mentős segített belemászni. Először engem vittek fel, amitől még jobban aggódtam Nash miatt. Amikor a mentős felemelte a hüvelykujját, a kötél megfeszült, és a helikopter elkezdett felhúzni. Legalább a könnyeim elálltak, miközben a kapaszkodásra koncentráltam.

Ahogy felfelé emelkedtem a sziklasírból, Mick fényvarázslata eloszlott, és a csontvázkezek bosszúból újra megjelentek. A sziklákból egyenesen felém özönlöttek, és az utolsó pillanatban megéreztem, hogy pókszerű ujjak záródnak a bokám köré. A lábam csontig dermedt, és pánikszerűen rugdalózni kezdtem a lábaimmal. Aztán a hám kérlelhetetlenül felfelé húzott, és az ujjak kénytelenek voltak visszavonulni.

Amikor átjutottam a tátongó lyuk peremén, más kezek nyúltak felém, ezek emberi, ép és meleg kezek voltak. Lopez helyettes; McGuire főnök és Salas hadnagy Magellánból; egy mentősnő, aki egy másik kalandom során már összefoltozott; és Mick, emberi alakban. A hideg ellenére pólóba és farmerbe öltözött Mick felém sietett, lerázva magáról a mentősnőt, aki megpróbálta visszatartani. Elrohantam mellette, és átkaroltam Mick nyakát.

A férfiúi melegség még sosem volt ilyen jó érzés. Mick nyers csókokkal csókolta a hajamat és az arcomat, a keze keményen a hátamra tapadt. Az én jóképű, szexi pasim eljött értem. Olyan boldog voltam, amikor megláttam szögletes, kemény arcát, fekete haját és kék, nagyon kék szemét.

A gyógyító varázsa is elárasztott. Mick a sárkányfaj tiszta tűzmágiájával rendelkezett – soha nem kellett magát nyugtatnia, meditálnia vagy harcolnia, hogy használhassa. Egyszerűen úgy döntött, hogy hagyja, hogy jöjjön a mágia. Ami most belém áramlott, gyógyítva a sebeimet.

Mick hátrabillentette a fejemet, amíg a szemébe nem néztem, amely sárkányfeketévé változott, és tűz lobbant benne.

– Janet! – A hangja érdes volt. – Istenek, azt hittem, elvesztettelek!

Nem tudtam megszólalni, mert én is azt hittem, hogy elvesztettem magam. Mick szilárd melegébe kapaszkodtam, és remegve reagáltam.

– Nash – krákogtam. – Jól van?

A mentős nő a vállamnál volt. Óvatosan elhúzott a szerelmemtől, és Mick hagyta, hogy elvigyen. Hagyta; ha Mick nem akarta volna, hogy a hordágyon feküdjek, oxigénmaszkkal az arcomon, a nő semmiképp nem vitt volna oda.

– Nash – ismételtem meg a műanyag maszkon keresztül. – Meghalt? Csak mondd meg!

A mentős a karomra rakott egy vérnyomásmérőt. – Életben van – mondta szűkszavúan. – Épp most hozzák fel.

Sokan gyűltek össze a lyuk pereme körül, a helikopter pedig lebegett. Miközben a mentős beszélt, a Közbiztonsági Hivatal és a mentősök összefogva felhúzták a hordágyat. Nash annyira be volt szíjazva, hogy nem láttam, miközben a helikopterhez siettek vele.

Lopez a másik oldalamra hajolt, az általában laza fiatalember kissé zöldnek látszott. – Most szállítják Flagbe. Rosszul van, Janet. Nagyon rosszul. Mi a fene történt?

– Víznyelő. Egyik percben még semmi sem volt ott. A következőben...

A hordágyra szorítottam a markom, újra átélve a zuhanás rémisztő zűrzavarát. Mick megfogta a kezemet, és erősen tartotta. Újabb gyógyító mágia áramlott át rajtam, megnyugtatva elmémet az emlékezetes borzalomtól.

Melegem lett és álmossá váltam. És begerjedté. Haza akartam menni, meleg zuhanyra, puha lepedőre és Mickre vágytam mellettem az ágyban.

Lopez folytatta: – Valakinek látnia kellett volna, hogy az úttest tönkre ment. Kordont kellett volna valakinek felállítania. Miért nem látta senki? Miért nem tudtak róla?

– Nyugalom! – mondtam, a hangom még mindig fájdalmasan karcos volt. – Víznyelők előfordulnak. Ez geológia.

A fickó nyomorultul nézett ki. – Az én hibám!

– Miattad omlott be a föld? Szép trükk. Erre csak az istenek képesek.

Istenek! Ó, istenek, micsoda gondolat. Az a lyuk véletlenül pont akkor omlott be, amikor áthajtottam rajta? És aztán azok a kezek ott lent? Miféle természetfeletti entitásnak voltam ezúttal a célpontja?

– Nem, úgy értem, nekem kellett volna ott lennem – mondta Lopez. – Nekem kellett volna ma este a sebességmérőt figyelnem. Szabad estét kértem Jonestól, és ő beleegyezett, hogy műszakot cseréljen velem.

Lopez kezéért nyúltam, és elgondolkodtam azon az irónián, hogy nekem, a túlélőnek kellett megvigasztalnom az egyik megmentőmet. – Ne, Nasht hibáztasd! Csak nyolc kilométerrel haladtam meg a megengedett sebességet. Te hagytál volna elmenni. És hé, legalább én voltam, nem pedig valami kiránduló gyerekekkel teli lakókocsi.

A hangom elfulladt, az erőfeszítés kárba veszett, mert Lopez még mindig nem tűnt boldognak. Szegény fickó egy darabig cipelni fogja a bűntudatot.

A mentősök felpakoltak, és elvittek a Flat Mesa-i klinikára. Micknek is megengedték, hogy velem jöjjön, és egész idő alatt fogta a kezemet. Kezdtem kimerült álomba sodródni, de amint lehunytam a szemem, láttam azokat az utánam nyúló csontvázszerű ujjakat. Zihálva és émelyegve riadtam fel a himbálózó járműben. A lábam még mindig égett a hidegtől ott, ahol megérintették a kezek.

A klinika sürgősségi osztályának orvosa meglepődött, hogy nem szenvedtem nagyobb sérülést, de Mick gyógyító varázslatai bármikor felülmúlták az orvosi technológiát. Az orvos értetlenül állt a bokámon lévő fagyási sérülések előtt, Mick pedig komoly pillantást vetett rám. Kusza magyarázatot adtam neki a kezekről, amíg a mentőben utaztunk, és nem tetszett, hogy Mick látszólag nem tudta, mi az.

Az orvos azt akarta, hogy megfigyelés céljából maradjak éjszakára, Mick pedig felülbírálta a tiltakozásomat, és ő maga is bejött, hogy megvizsgáljon.

– Hogy van Nash? – kérdeztem az orvost. Az orvos nem volt a helyszínen, de mostanra már biztosan mindent hallott róla, akár hivatalosan, akár nem hivatalosan.

– Flagben az intenzív osztályra kerül. Csak ennyit hallottam. Legalább él. Próbálják stabilizálni.

Átkozott Nash, mindenesetre. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy barátok vagy ellenségek vagyunk-e – a helyzettől függött –, de egy dolgot tudtam Nashről: mindig a segítségemre volt, amikor szükségem volt rá. Imádkoztam, hogy jól legyen.

– Valakinek szólnia kellene Mayának – mondtam. Maya Medina, a gyönyörű spanyol nő, aki az ügyeletes villanyszerelőm volt, és őrülten szerelmes Jonesba.

– Az anyja ott lesz – mondta az orvos.

Pislogtam. Nash Jonesnak volt anyja? Olyan hideg volt, hogy néha azt hittem, a sivatagban kelt ki sziklákból. De nem, Nashnek volt egy bátyja, tehát ebből következett, hogy biztosan volt egy anyjuk.

– A szülei Flagben élnek – magyarázta az orvos. – Felhívtam őket.

Ettől egy kicsit megkönnyebbültem. Kíváncsi voltam, vajon a szülők ismerik-e Mayát, és felveszik-e vele a kapcsolatot.

Mick visszatért, és az orvos, miután végzett velem, magunkra hagyott minket. A kis, privát szobámba érve – amit Mick rendezett – felálltam az ágyból. – Zuhanyozzunk le.

Ki kellett rángatnom az infúziós tűket a kezemből, de ez az aprócska fájdalom semmi volt a lábamban érzett csontba hasító fájdalomhoz képest.

Mick követett a fürdőszobába, becsukta és bezárta maga mögött az ajtót. Levetkőzött, a halvány fluoreszkáló fény súrolta a karját körülölelő sárkánytetkókat és a stilizált lángot, amely a háta alsó részén lobogott. Mick közel két méter magas volt, szikár izomzatú, fekete haja a válláig ért, szeme kék, mint a nyári égbolt. Megpróbáltam megölni aznap este, amikor először találkoztam vele, egy kocsmai verekedés után. Kinevetett, miközben élvezettel szívta magába a viharmágiámat, én pedig őrülten beleszerettem.

– Hadd nézzem a bokádat! – mondta.

Én tartózkodóan a vécéülőkére tettem a jobb lábamat. A fürdőszobában nem volt kád vagy zuhanyfülke, csak egy zuhanyrózsa magasan az egyik csempézett falon, alatta egy lefolyóval. Mick letérdelt, és a bokám köré fonta a kezét. A bőr megfeketedett, mint egy mély zúzódás, pontosan az ujjak alakjában, amelyek megérintettek.

– Nem tudod, hogy mik voltak? – kérdezte.

– Halott dolgok voltak – mondtam, és megborzongtam. Úgy neveltek, hogy irtózzak a haláltól és a holttestektől – a testek csupán az emberek burkai voltak, és a burok feltámadhatott szellemként. Még az összes természettudomány, amit az iskolában tanítottak nekem, plusz a főiskolán eltöltött néhány év sem tudta eltörölni a haláltól való mélyen gyökerező rettegésemet.

– Én azt mondanám, hogy ezek aurák – mondta Mick. – Az ősi halottak közül sokan összegyűltek azon a helyen. De az aurák nem csinálnak ilyet. – Végighúzta az ujját a fagyott bőrön.

Gyógyító érintése alatt az erek kezdtek összenőni, és ez visszahozta a bokámba az érzés egy részét. És vele együtt a fájdalmat is. Kínzó fájdalmat. Nosztalgiával gondoltam az infúzióra.

De tiszta akartam lenni. Levetettem a kórházi ruhámat, és megnyitottam a vizet, mert le kellett mosnom magamról a piszkot, az izzadságot és a vért a víznyelőből.

Eddig elég jól tartottam magam, de most lecsapott rám a reakció. Sírtam, miközben a hámra vártam, aztán a könnyeim felszáradtak, mert dolgokat kellett tennem és beszélnem kellett az emberekkel. Azt hittem, túl vagyok rajta. De nem. Amint a víz lezúdult a zuhanyrózsából, egy kupacba gömbölyödtem a csempézett padlón, zokogva és átkozva magam, amiért ilyen gyenge vagyok.

De ott volt Mick. Felemelte a kuporgó testemet, és a falnak döntött, nagy, kemény testével az enyémhez simulva. Megcsókolta az arcom, ajkai elvették a könnyeimet. Éreztem, hogy merevedése szilárdan a hasamhoz simul, de nem próbált szeretkezni velem. Most nem. Az érintése gyógyító volt, vigasztaló, gyengéd.

Addig ölelt, amíg a sírásom abba nem maradt, aztán bekent a fali adagolóból vett folyékony szappannal. Hagytam, hogy megmossa az egész testemet, élveztem az ujjainak érzését a combomon, a résemen, a mellemen, a lábamon. A bokám égett, miközben gyógyult, de ez jobb volt, mint zsibbadtan és megfagyottan.

Mick leöblített, aztán a csúszós testéhez szorított, kibontakozott a saját reakciója is. – Azt hittem, elvesztettelek – suttogta megtört hangon. – Azt hittem, elment a nőm. Azt hittem, megint teljesen egyedül leszek.

Hallottam a szomorúságot a hangjában, láttam a szemében az ősi lény szomorúságát, aki többször volt magányos, mint nem. – Jól vagyok – mondtam neki. – Megcsináltam. Kemény vagyok.

Annyira kemény, hogy a szememből ismét kicsordultak a könnyek. Lecsókolta őket.

– Shhh, kicsim, vége van – mondta. – Most már vigyázok rád! Nem hagyom, hogy elkapjanak!

– Nem erről van szó. – Megtöröltem a szememet, bánat töltötte be minden részemet. – A motorom. Egy víznyelő alján van milliónyi darabban.

 

***

 

Másnap ebéd előtt engedtek ki a kórházból. A fájdalmaim majdnem elmúltak, hála Mick gyógyító varázslatainak. A gyógyító varázslatok némelyikéhez hozzátartozott, hogy Mick és én egymásba fonódva feküdtünk az ágyban, és ő olyan keményen szeretkezett velem, hogy csodálkoztam, hogy a kórházi ágy sértetlen maradt.

Első dolgom volt felhívni Lopezt, hogy megtudjam, van-e valami újabb hír Nashről. Lopez azt mondta, hogy még mindig az intenzív osztályon van. Elmondta, hogy felhívta Mayát, és közölte vele a hírt, ő pedig Flagstaffba rohant. Jól van.

A szállodámban együttérzéssel és aggodalommal fogadtak. Cassandra főzött egy csésze teát, és minden cseppet megitatott velem. Varázslat volt abban a főzetben, mert utána az amúgy is gyógyuló testem életre kelt, és a bokámban lappangó fájdalom teljesen eltűnt.

Miután Mick megbizonyosodott róla, hogy jól és jó kezekben vagyok, ismét elment, mondván, hogy el akar menni a baleset helyszínére, és megnézni, mit lehet megmenteni a motoromból. Nem akartam arra gondolni, hogy összetört a motorkerékpárom a gödörben, és hálás voltam neki, hogy megkímélt ettől. Tudtam, hogy előbb-utóbb vissza kell mennem a víznyelőhöz, mert ha egy új gonosz van a városban – vagy egy régi ébredt fel –, mindent meg kell tudnom róla, amit csak tudok.

De megelégedtem azzal, hogy hagyom, hogy Mick felderítse a terepet, amíg felépülök. Úgy terveztem, hogy az irodámban ülök Cassandra varázsteáit szürcsölgetve, és várom, hogy Lopez tájékoztasson Nashről, de alig egy óra magányos boldogság után Cassandra kopogott, és zaklatottan lépett be.

– Sajnálom, Janet! Próbáltam lerázni, amikor ma reggel idejött, de most újra beállított.

Értetlenül néztem rá. – Ki? Mindent elmondtam Lopeznek, amire csak emlékszem.

– Nem a balesetről van szó. – Cassandra szokás szerint az összes szőke tincsét francia copfba fogta, vászonruhája gyűrődésmentes volt. – Rosszabb a helyzet. Ő egy szállodai ellenőr.

Riadtan húztam ki magam a székben. Már az „ellenőr” szótól is felfordult a gyomrom. A Crossroads Hotelt egy elhagyatott régi épületből állítottam helyre, amelyet lényegében ki kellett beleznem és újjáépítenem belülről kifelé. Minden űrlapot kitöltöttem, minden ellenőrzésen átmentem, minden díjat befizettem, és aprólékos nyilvántartást vezettem. Tudtam, hogy... Ha ez egy gyors ellenőrzés volt, akkor csak formalitás lehetett, de ha így volt, akkor miért tűnt Cassandra olyan aggódónak?

Miközben Cassandra kiment a pasasért, próbáltam nyugodt maradni, de az agyamban kérdések kavarogtak. Ezek nem pillangók voltak a gyomromban, hanem dühös méhek.

Cassandra csak nyugodt volt, amikor újra belépett egy magas férfi kíséretében. – Janet, ő itt Mr. Wingate. Megyei biztonsági felügyelő.

– Ted – mondta a férfi, joviális baritonnal.

Felálltam, amikor Ted kinyújtotta napbarnított kezét, és határozottan megrázta az enyémet. Negyven körüli lehetett, kemény izmú, mintha edzett volna, barna hajjal és világosbarna szemmel. Nem is annyira jóképű, mint inkább feltűnő volt, a mosolyából kivillanó fehér fogsora és mélybarnasága mindenütt aranyszínűvé tette a bőrét.

– Nem hiszem, hogy ismerném Önt – mondtam, miközben végigmértem tetőtől talpig. Még csak kilenc hónapja éltem Magellánban, de máris mindenkivel találkoztam, aki a környéken lakott.

– Új vagyok – mondta Ted. – A feleségemmel néhány hete költöztünk Flat Mesába. Most a megyének dolgozom.

Igyekeztem udvarias maradni. – Üdvözlöm a mi kis sivatagi sarkunkban. Mit tehetünk önért?

– Hallottam, hogy tegnap este balesete volt. – Ted egyszer végigmért, mintha a jelentéséhez hozzáfűzné, hogy összetörtem a motoromat.

– Kint az autópályán, igen. Szerencsém volt. A seriffnek nem volt ekkora szerencséje. Még mindig várjuk a híreket róla.

– Az nagy kár. – Ted letette puha bőr aktatáskáját az asztalomra, és kivett belőle egy mappát. – Most pedig térjünk a tárgyra. Lenne néhány kérdésem a kis szállodájával kapcsolatban.

A „kis szálloda” kifejezés hallatán felborzolódtam, de igyekeztem nyugodt maradni. – Minden jelentést iktattak a megyei nyilvántartó hivatalban – mondtam. Cassandrára néztem megerősítésért, és ő bólintott.

– Így van. – Ted megőrizte joviális mosolyát, miközben lapozgatni kezdett a mappáján. – De van néhány ellentmondás, amit tisztázni kell.

Ellentmondás? Mi a fenéről beszélt?

– Milyen természetű ellentmondások? – kérdezte Cassandra simán.

Tudtam, hogy Cassandra tudja, mi áll a Crossroads Hotel minden egyes lapjának minden egyes szaván. Ő az a fajta menedzser volt. Los Angeles-i luxusszállodákban dolgozott, és az üzlet minden aspektusát ismerte, sok mindent, amit én nem. A tizedét sem tudtam volna neki fizetni annak, amit Kaliforniában keresett, de úgy tűnt, elégedett azzal, hogy itt éljen az isten háta mögött, és lélegzetelállító hatékonysággal vezesse a szállodámat.

Ted lapozgatott. Miközben figyeltem őt, úgy döntöttem, hogy tiszta khaki munkásnadrágja és fehér pólója ellenszenves. Az előző ellenőr ugyanolyan kopottas és koszos volt, mint a munkások, akiknek a munkáját ellenőrizte, és laza is volt, az a fajta fickó, akinek az ember köszön az étkezdében. De visszavonult, hogy horgászással töltse a napjait a Powell-tónál, és most, úgy tűnik, Tedet kaptuk.

– Egy egész listám van. – Ted az ápolt körmeivel a hajába túrt. – A csövek elavultak, az elektromos dobozok öregek, a szalon falain füstkárok vannak – a törött tükörről nem is beszélve, amit le kellene szedni, mielőtt az üveg kiesik. Ha már itt tartunk, az alkoholtartási engedély sem stimmel. A parkolója – ha lehet annak nevezni – rendetlen, nincs elég kültéri szemetes, a tető túl könnyen megközelíthető, és nincs védőkorlát. Az ablakok túl kicsik a tűzvédelmi előírások szerint, és nem megfelelőek a tűzlépcsők. Ha az első emeleten tűz ütne ki, az úgy húzódna át azon a galérián, mint a füst a kéményen.

Cassandra és én csak bámultunk rá. Megköszörülte a torkát, hogy folytassa, de félbeszakítottam. – Ez egy történelmi épület. Néhány ilyen dologról, például az ablakokról, lemondtunk, hogy az ingatlan a lehető legközelebb maradjon az eredetihez. – A kis ablakoknak a forró éghajlaton volt értelme, és ez az épület tömör tégla és vályog volt, nem tűzveszélyes.

– Ezt majd a műemlékvédelemmel kell megbeszélnie – mondta Ted. – Én a biztonságért vagyok felelős, és azért vagyok itt, hogy elmondjam Önöknek, kislányok, hogy ez a szálloda nem biztonságos.

Cassandra hideg pillantást vetett rá. Mondhattam volna Tednek, hogy a „kislányok” megjegyzés nagy hiba volt. Félig-meddig azt vártam, hogy az ultrafeminista Cassandra varangyot csinál belőle.

– Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni valamilyen formában – mondta.

– Ugye nem akar most megvesztegetni, édesem? – kérdezte tőle Ted.

Összerezzentem, és vártam, hogy Ted megzöldüljön, és elkezdjen brekegni. – Természetesen nem – mondta Cassandra. – A legtöbb dolgot, amit említ, kijavítottuk a legutóbbi ellenőrzés óta, vagy szereztünk rájuk felmentést. Minden benne van a nyilvántartásban.

Ted meglengette a mappát. – Ez az egyetlen nyilvántartás, drágám. És azt mutatja, hogy annyi a szabálysértés, hogy akár most rögtön be is zárhatnám a boltot. Szóval, mit fog tenni ez ügyben?

 

Három

 

Fordította: Szilvi

 

Összeszorítottam a fogaimat, ellenálltam a kísértésnek, hogy kidobjam a legközelebbi ablakon, de Cassandra hűvös pillantást vetett a fickóra, majd kinyújtotta a kezét. – Szabad?

Legszívesebben kitéptem volna Ted kezéből a mappát, és fejbe vágtam volna vele, de Cassandra nyugodtan átvette, és elkezdte lapozgatni a papírokat. A higgadtsága megingott, ahogy tovább olvasott. – Ennek semmi értelme! Ezek a feljegyzések vagy régiek, vagy manipulálták őket!

– Nem – mondta Ted. – Az ellenőrző listámat, amit a tetején talál, ma reggel készítettem ellenőrzés közben. Egyezik a feljegyzésekkel. Tudta, hogy két gallon friss vér van a hűtőszekrényében? Tejesfalkonokban. Mi a fenének vannak azok?

Tudtam, hogy mire való a vér – Anselnek, az Éjjáró vendégemnek –, de ezt nem nagyon árulhattam el Tednek. Ansel már néhány hete itt lakott, és teljesen civilizált, sőt, kedves volt, amíg megkapta a napi adag tehénvért. A szakácsnőm, Elena, aki őrültnek tartott – és én is annak tartottam őt, úgyhogy ez kölcsönös volt –, beleegyezett abba, hogy folyamatosan feltölti neki a vérkészletet.

– A szakácsnőm ínyenc szakácsnak tanult – rögtönöztem. – Különleges ételekhez használja. Kérdezze meg őt!

– Megpróbáltam. Megfenyegetett egy késsel. Nem értettem semmit abból, amit mondott. Spanyol?

– Apacs.

– Akármi is ő, veszélyes. Kirúgtam.

– Micsoda? – Felpattantam a helyemről, megfeledkezve minden sérülésemről. – Nem rúghatja ki az alkalmazottaimat!

– Nem volt rá felhatalmazása – mondta Cassandra.

– De igen, van, lányok! Szerencséjük, hogy nem hívtam a rendőrséget.

Előnyömre szolgált, hogy tudtam, a rendőrség kihívása Elenára nem vezetne semmihez. Salas főnökhelyettes jelent volna meg, és megnyugtatta volna, mert Elena valamiért kedvelte Emilio Salast. Elena kedvelte őt, és kedvelte Micket, és ennyi. Mindenki mást Magellánban, beleértve engem és Cassandrát is, nem tartott érdemesnek az idejére.

Éreztem, hogy Mick bejött az irodába, mielőtt megláttam volna. Általában magamra hagyott, hogy egyedül intézzem a szállodai ügyeimet, de még időben érkezhetett vissza a baleset helyszínéről, hogy meghallja a felháborodott kiáltásomat.

Mick kisebbé tette a szobát, nemcsak azért, mert magas és nagydarab férfi volt, hanem azért is, mert Mick uralta az összes szobát, ahová belépett. A kisebb férfiak semmivé fakultak a fekete hajú, kék szemű, tetovált bőrű motoros szerelmem mellett.

A legtöbb ember, amikor látta, hogy Mick úgy közeledik, mint egy zsákmányát becserkésző vadállat, nyelt egyet, és idegesen elhátrált egy lépést. Ted Wingate egy apró, már-már gúnyos mosolyt villantott rá.

– Értem – mondta nekem. – Az, hogy a testőre megfenyeget, nem segít abban, hogy nyitva tartsa a szállodáját.

Mick szeme feketére változott, apró vörös szikrák úsztak benne, a benne lévő sárkány készen állt arra, hogy előbújjon és játszadozzon. – Bármi dolga is van itt, az egy dolog – mondta. – Az, hogy hogyan végzi, az egy másik. Mondja el Janetnek, amit tudnia kell, és menjen el!

Ted a mappájára nézett. – Maga Mick Burns? Nem szerepel a tulajdoni lapon vagy a bérlistán.

– Nem dolgozom itt. – Mick összefonta a karját. – Itt élek.

– Úgy tűnik, önnek nem teljesek az iratai, Mr. Burns.

– Szeretek nem feltűnősködni.

Ted szeme szinte felcsillant. – Senkinek sem lehet ennyire alacsony a profilja. Szép tetkók! – vetett egy pillantást a sárkányokra, amelyeket felfedett Mick rövid ujjú pólója. – A feleségem folyton azt akarja, hogy tetováltassam magam, de engem nem érdekel!

A tetoválás elrontaná a szép barnaságát, gondoltam. Magam is többször próbálkoztam már azzal, hogy Mickhez hasonló tetoválást készíttessek, de a metszetek másnap reggelre mindig elhalványultak. Talán a mágiám, ami meggyógyítja a bőrömet, akár tetszik, akár nem. És nem is hegesedtem soha.

– A tetoválás nem való mindenkinek – mondta Mick szelíden.

Mick nyugalma elárulta, mennyire dühös volt. Ha Cassandrának kedves gondolatai támadtak volna arról, hogy Tedet varangyos békává változtassa, Mick már alig várta, hogy hamuvá égesse. Ketten együtt megsütöttük volna Ted-béka lábát.

– Miért nem hagyja itt a listáját nálam? – javasoltam. – Átnézzük, és elvégezzük a szükséges javításokat. Mit szól hozzá?

– Pontosan ezt fogják tenni. – Ted visszavette a mappát, letépte a felső lapot, és átadta a papírt Cassandrának. – Ha nem teszi, a megyei higiéniai és biztonsági osztály be fogja zárni a boltot. Egy hete van, hogy megfeleljen a szabályoknak!

– Egy hét? Hogy csináljam meg mindezt egy hét alatt?

– Nos, ez nem az én problémám, kislány! – mondta Ted. – Az én dolgom, hogy biztosítsam, hogy ez megtörténjen. Itt a névjegykártyám. – Átnyújtott Cassandrának egy kis téglalapot, és elsétált mellettünk, miközben a combjához veregette a mappáját. – Szép napot!

Becsaptam mögötte az irodám ajtaját, és káromkodni kezdtem. Hosszan és keményen káromkodtam angol, navahó, és minden más nyelven, amelyen tudtam csúnya szavakat. Mick és Cassandra csendben figyeltek, amíg a székembe nem rogytam az íróasztalom mellett, és a kezembe nem temettem a fejem.

Mick, áldja meg az ég, mögém lépett, és gyengéden masszírozni kezdte a vállamat. Cassandra, még mindig a hűvös profi, egyik makulátlan körmével megkocogtatta a Ted által hátrahagyott ellenőrző listát.

– A legtöbbet megfellebbezhetjük – mondta. – Ez nevetséges! A vezetékek megfelelnek az előírásoknak, ahogy a vízvezetékek is. Azokat mind ellenőrizték. És ezek közül sok mindennek vitatható az értelmezése.

– De néhányat meg kell javítanunk – mondtam. – Például a parkolót. – Ez egy földes, kátyúkkal teli parkoló volt, és a Crossroads bárral osztoztam rajta. Barry, aki a bár tulajdonosa volt, nem úgy tűnt, hogy sietett volna a saját felét rendbe tenni, és az ő oldalán gyűlt össze a legtöbb szemét. Persze, szerettem volna, ha kiegyenesítik és lekavicsozzák az én felemet, de ahhoz pénz kellett.

A művészi képeim eladásából származó pénzből vettem meg ezt a helyet. Eleget kerestem, hogy kifizessem a számlákat és a kis személyzetem bérét, amelyből Cassandra volt az egyetlen főállású alkalmazottam, de nem maradt semmi extrákra. Néhány javítást biztosan ki tudtam volna fizetni, de egy teljes felújítást nem.

– Ne aggódj a költségek miatt, Janet! – mondta Mick. – Segítek neked!

Úgy tűnt, Micknek mindig volt pénze – készpénz, semmi műanyag az én sárkány alakváltómnak. Soha nem kérdeztem meg tőle, honnan van, és azon tűnődtem, vajon neki is, mint a legendabéli sárkányoknak, van-e valahol egy barlangja, ahol aranyat halmozott fel. Azt mondta, hogy van egy területe valami csendes-óceáni szigeten, de ennél többet nem árult el.

– Nem akarom elvenni a pénzed – mondtam neki. – Megegyeztünk.

Az, hogy nem fogadtam el pénzt Micktől, és egyedül vezettem ezt a szállodát, volt a módja annak, hogy átvegyem az irányítást az életem felett. A pokol-istennő anyám elhagyott, a nagyanyám és az apám nevelt fel, a nagyanyám sosem hagyta, hogy elfelejtsem, hogy más vagyok és veszélyes. Soha nem illeszkedtem be sehova, és azt hittem, soha nem is fogok. Azzal, hogy fotós lettem és megvettem ezt a hotelt, a függetlenségemet akartam megteremteni.

Cassandra törte meg a gondolataimat. – Lehet, hogy nincs más választásod, Janet! Mennyire akarsz nyitva maradni?

– Eléggé. – Mickre néztem. – Majd megbeszéljük.

– Elkezdem átnézni, és jegyzeteket készítek neked – mondta Cassandra. – Ne aggódj! Elintézzük, hogy az felügyelő megegye ezt a listát! – Kisétált, magas sarkú cipője kopogott a csempepadlón.

– Furcsa módon, azt hiszem, élvezni fogja ezt – mondtam.

– Cassandra szereti a kihívásokat – morogta Mick.

– És veled mi a helyzet? Te szereted a kihívásokat?

Mick úgy mosolygott rám, hogy a szívem könnyebb lett. – Igen, kicsim.

Reméltem, hogy Mick folytatja a mosolyában rejlő pajkosságot, de csak megpuszilta a fejem tetejét, majd felvette a kabátját. Kivett a zsebéből egy fényképezőgépet, és az előttem lévő asztalra tette.

Döbbenten bámultam a kamerát. – Túlélte? – A fényképezőgép az egyik nyeregtáskámban volt.

– A Közbiztonsági Hivatal éppen a motorod maradványait emelte ki, amikor odaértem, és megengedték, hogy ezt elhozzam.

Nem tetszett a „maradványok” szó. A fényképezőgép, egy drága digitális modell, épnek és hibátlannak tűnt, de amikor megnyomtam a bekapcsoló gombot, nem csinált semmit. Kihúztam egy zsinórt az egyik fiókból, és rákötöttem a kamerát az asztalomon lévő laptopra. A számítógépből áramot merítve a fényképezőgép bekapcsolt, és engedelmesen feltöltötte, ami a memóriakártyán volt.

– Mi van a mágikus tükörrel? – kérdeztem, miközben a számítógép dolgozott. – Mármint a motoromon lévővel.

– Nem láttam, de a motorod nagyon sok darabban volt. – Mick együttérző pillantást vetett rám, amikor összerezzentem, majd a számítógép képernyőjére mutatott. – Szép felvételeket készítettél.

A baleset előtti napot azzal töltöttem, hogy sok fotót készítettem Canyon de Chellyben. Úgy terveztem, hogy a legjobbakat kinagyítom és bekeretezem a barátomnak, Jamison Kee-nek a közelgő születésnapjára. Jamison szobrász volt – egy kissé híres szobrász –, aki segített nekem, hogy profi fotósként kezdjem. Nekem nem ment olyan jól a fotóim eladása, mint neki a gyönyörű szobraié, de mindig is hálás voltam neki. Jamison Chinle-ben nőtt fel, közvetlenül a kanyon mellett, de most itt élt Magellánban a feleségével. Adni akartam neki valamit, ami az otthonára emlékezteti.

A képek jól sikerültek, ha mondhatom így, de hát nehéz volt rossz képet készíteni a kanyonról. Canyon de Chelly tele van színekkel, árnyékokkal és hirtelen felvillanó fényekkel, lélegzetelállító tornyokkal és puszta szépségű kilátásokkal. Mosolyogva lapozgattam a képeket, örültem, hogy a munkám megmaradt.

Megálltam. – Várj egy kicsit!

– Mi az? – Mick fölém hajolt, porszagot és sárkánymeleget árasztva.

Felnagyítottam a képernyőmön lévő képet: A Pókszikla, egy magányos torony, amely kiemelkedett a kanyon aljából. A mesemondók szerint itt élt Pókasszony, az istennő, aki megtanította a Dinéket szőni. Szerette a kanyon fenekére dobálni azokat az embereket, akik nem tetszettek neki, ahol aztán csontkupacokként találták meg őket. Nem egy olyan nő, akivel érdemes szórakozni.

Ráközelítettem, és addig mozgattam az egeret, amíg meg nem találtam a helyet, ami idegesített. – Ott. Mi az ott?

A kőszikla tövében egy sziklarajznak tűnő jel volt, aprócska a kép többi részéhez képest. De a borzongás a csontjaimban azt súgta, hogy ez nem egy vésett jel. A fénysor egy csontvázkézre emlékeztető vonalsorban végződött.

– Ugyanaz, mint ami a víznyelőben is jött értünk – mondtam.

Mick lehelete kellemesen forró volt a nyakamon. – Biztos vagy benne?

– Nagyon biztos.

Elnyúlt mellettem, koppintott és kattintott, hogy még jobban belenagyítson a képbe. A fotó veszített a felbontásából, a vonalak egyre homályosabbá váltak.

– Azt mondtad, hogy a sziklán keresztül mozogtak – mondta Mick. – Mint a halak a víz felszíne alatt. Nem a sziklán kúsztak?

– Nem, ez volt az, ami olyan hátborzongató volt. Még Nash terepjárójának fémszerkezetén is áthatoltak. Nesztelenül. Semmi csikorgás vagy kaparászás. Nem tudom biztosan, hogy az utolsó hogyan ragadott meg, de fogadok, hogy a lábam súrolta az egyik sziklát, miközben a mentőcsapat felhúzott.

Mick összevonta a szemöldökét, ahogy a fényképet tanulmányozta. – Érdekes.

– Nem érdekes. Pokolian ijesztő! – A sziklákon húzódó vonalak talán nem tűntek fenyegetőnek egy nagy, gonosz, tűzokádó sárkány számára, de ő nem rekedt velük együtt a lyukban.

– Úgy értem, érdekes, hogy lefotóztál egyet, és később veled vannak a víznyelőben. Ráadásul a fényképezőgéped csodával határos módon megúszta. Túl sok véletlen egybeesés, hogy kényelmesnek találjam.

– Csak azt ne mondd, hogy lefényképeztem egy sziklarajzot, és magammal vittem, aztán az és a barátai megtámadtak. Ez túlságosan erőltetett. – Elhallgattam, amikor Mick nem válaszolt. – Nem az?

– Valószínűleg. De lehet, hogy felébresztettél valamit.

– Alantból?

Mick megdörzsölte a sárkánytetoválásainak vonalait. – Nem tűnik megfelelőnek Alanthoz. Túl... halott. Alant olyan élő volt.

Annyira élő, hogy majdnem megölt minket. De amikor a gonosz dolgok Alantból megjelentek ebben a világban, megváltoztak. A bőrjárók szinte gyönyörűnek néztek ki Alantban, de itt rothadtak és bűzösek voltak. Mindkét helyen egyformán halálosak voltak.

Mick újra a képet tanulmányozta. – Amikor feléd közeledtek a lyukban, téged vagy Nasht vették célba?

– Nem tudom. Túlságosan lefoglalt a rémület, hogy észrevegyem. Szerintem egyáltalán nem céloztak. Csak jöttek felénk.

– Akkor nem értelmesek.

Üres tekintettel néztem rá. – Mi van?

– Úgy értem, nem volt elméjük, nem tudtak gondolkodni vagy érzékelni. A kezek vakon támadtak rád.

– Erről nem tudok nyilatkozni. Ahhoz képest, hogy vakon mozogtak, átkozottul elszántnak tűntek.

– Azt mondtad, úgy nézett ki, hogy vonzza őket az Alant-mágiád, de a tűz, amit leküldtem, elijesztette őket.

Bólintottam. – Amikor a tüzed kezdett elhalványulni, ismét rám támadtak.

Mick tovább tanulmányozta a képet, a tekintete túl kíváncsi volt ahhoz, hogy megnyugtasson. Mick egy sárkány kíváncsiságával rendelkezett, ráadásul egy sárkány teljes félelemnélküliségével. Szerette megoldani a rejtvényeket, bármilyen veszélyesek is voltak azok.

– Ne merészelj lemenni abba a lyukba, hogy megkeresd őket! – mondtam.

Egy teljesen megjátszott ártatlan pillantást villantott rám. – Téged nem érdekel?

– Nem!

Ez hazugság volt, és Mick tudta ezt. Tudni akartam ezekről a dolgokról, mert meg kellett tanulnom, hogyan küzdjek ellenük. Ez nem azt jelentette, hogy azt akartam, hogy egy halom, a csontjaimról a húst lefagyasztani képes csontvázkéz vegye körül a pasimat, és fojtogassa őt a hideg érintésével.

– Szereztél róluk még képeket? – kérdezte Mick.

Megnéztünk minden egyes fotót – és sok fotót készítettem –, de akármennyire is nagyítottam őket és kerestem, nem láttunk többet a kezekből.

Amikor végeztünk, Mick felállt és kinyújtózott.

– Készen állsz egy motorozásra?

Még mindig merev voltam és fájdalmat éreztem a zuhanás miatt, kissé ideges is voltam, hogy megint víznyelők nyílnak alattam, és több mint egy kicsit aggódtam a szállodai ellenőr miatt. Ugyanakkor, talán éppen egy motorozásra volt szükségem. Mickbe kapaszkodhattam, és megfeledkezhettem Tedről, a csontvázkezekről és a biztos halálról.

– Hová? – kérdeztem.

– Flagstaffba. Beszélni akarok Nashsel.

– Még mindig nincs magánál. Lopez azt mondta, hogy felhív, amint valami változik.

Mick felállt, és lecsukta a laptopot. – Akkor ott leszünk, amikor felébred.

Kicsit bűntudatom támadt, hogy Cassandrát magára hagytam Ted követeléseinek hosszú listájával, de azt mondta, hogy szerinte meg kellene néznem Nasht. Igazam volt abban, hogy Cassandra élvezte a kihívást. Intett nekünk, hogy menjünk, majd komor elszántsággal visszatért a számítógépén való pötyögéshez.

Az egyórás út Flagstaffba csak úgy elrepült, miközben átkaroltam Mick erős testét, és átadtam magam az útnak. A felföldi sivatagban januárban hideg van, ezért mindketten vastag bőrt és kesztyűt viseltünk, de a bennem lévő viharjáró érezte az erőt a jeges időben. Az ég egyelőre tiszta volt, de a szél kemény, és éreztem, hogy kinyújtom a kezem, hogy magamhoz vonjam.

Néhány évig Flagstaffban éltem, amíg meg nem szereztem a képzőművészeti diplomámat. Melegséget érezve néztem az ismerős magas fenyőket, ahogy átfolynak a városon, a mögötte magasodó hegyeket, a fekete vulkanikus sziklákat mindenütt. Arra is emlékeztem, milyen kényelmetlenül éreztem magam, amikor annyi más emberrel éltem egymáshoz közel. Ennyi szépség mellett miért élni egy olyan dobozban, amely elzárja ezt a szépséget?

Mick a forgalomban cikázott a kórházig, ahol most Nash feküdt. A recepciós nővérek azt mondták, hogy felmehetünk az emeletre, ahol Nash volt, de nem mehetünk be a szobájába.

Nash az ágyban feküdt az üvegajtók túloldalán, a bőre ugyanolyan fakófehér volt, mint a terepjáróban. Csövek kígyóztak a karjába, és a mögötte lévő gépek finoman villogtak.

Mick megpuszilta az arcom, azt mondta, hogy elmegy a mosdóba, és megkérdezte, kérek-e kávét. Kész volt várakozni Nash ébredésére.

Amikor Mick elsétált, Nash felé fordultam, akit nehezen értettem meg. Nash egy iraki háborús veterán volt. Egy bagdadi épületben volt, amikor felrobbant egy bomba, és az épület maga alá temette őt és az embereit. Nash volt az egyetlen, aki túlélte.

Ez az esemény mentálisan és fizikailag is megsebezte, bár soha nem beszélt róla. PTSD-ben szenvedett, bár ezt úgy kezelte, hogy figyelmen kívül hagyta, úgy edzett, mint egy őrült, és a lehető legnagyobb púp volt a hátamon.

– Rendbe fog jönni – mondta valaki mellettem.

Megfordulva egy középkorú nőt találtam, akinek ugyanolyan sovány, éles tartása volt, mint Nashnek, és ugyanolyan hűvös, szürke szeme. – Mindig ezt mondogatom magamnak – mondta. – Erős az én fiam. Át fogja vészelni.

– Mrs. Jones? – Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy Nash szülei itt élnek, ilyen közel Magellánhoz. Soha nem jöttek hozzá látogatóba, és Nash soha, de soha nem beszélt róluk.

– Ava. Maga barát?

– Janet Begay vagyok. Vele voltam a balesetben.

Fürkészve mért végig. – Köszönöm, hogy segített neki!

– Nem sokat tettem. Semmit sem tehettem.

Ava megint Nash felé fordult, hogy őt nézze. – Túl fogja élni! Úgy neveltük, hogy erős legyen, hogy semmi se állítsa meg. Rosszabbat is átvészelt már. Ki fog jönni ebből!

Tudtam, hogy azért mondta ezeket a dolgokat, hogy fenntartsa a reményt, de ezek a rövid mondatok sok mindent megmagyaráztak Nashről. Az őrületig erős volt – Nash sosem pihent. Ez volt az első alkalom, hogy láttam megállva és fekve.

Lépéseket hallottam közeledni, és a folyosóra pillantottam. Mire visszanéztem, Ava eltűnt.

A közeledő személy nem Mick volt, hanem Maya Medina. Maya kétségbeesetten szerette Nasht, és abból, amilyen komoran nézett rám, miközben közeledett, tudtam, hogy megpróbálja kitalálni, hogyan hibáztathatna engem a balesetért.

– Nem én okoztam a víznyelőt – mondtam neki köszönés helyett.

– Biztos vagy ebben? – Maya gyönyörű volt, krémsötét bőrrel, fekete hajjal és sűrű szempillákkal körbevett barna szemekkel. Ráadásul több mint 10 centivel magasabb volt nálam, amit irigyeltem tőle. Amikor először megérkeztem Magellánba, neheztelt rám, de most ő állt a legközelebb a legjobb barátnőhöz. – Furcsa dolgok történnek körülötted, Janet!

Ezzel nem tudtam vitatkozni. Osztottam Mick véletlenekre vonatkozó gyanakvását, és az a tény, hogy a csontvázkezek ott voltak a Póksziklánál, majd a víznyelőben is, nagyon zavart.

– Örülök, hogy itt vannak a szülei – mondtam, hogy témát váltsak. – Épp most beszéltem az anyjával.

Sűrű csend fogadta a szavaimat. Megfordultam, és láttam, hogy Maya különös arckifejezéssel bámul rám.

– Mi az? – kérdeztem.

– Janet, nem beszélhettél az anyjával! Nash szülei mindketten halottak. Tíz évvel ezelőtt haltak meg.