19.-20.-21. Fejezet

 

Tizenkilenc

 

Fordította: Szilvi

 

Jamison mély levegőt vett. – Azok egy perce még nem voltak itt.

– Nem – mondtam. – Gonoszt éreznek.

Három találgatás, hogy ki volt a gonosz. Jamison, az alakváltó, aki olyan jól gondoskodott a családjáról? A szorgalmas seriff, aki minden mágiát fel tudott szívni és negligálni? Vagy a Viharjáró, akinek az anyja egy Alantba elzárt istennő volt?

A kezek megszaporodtak, és azzal a beteges fénnyel izzottak, amelyre a víznyelőből is emlékeztem. Nash lekapcsolta a lámpáját, és a ragyogás folytatódott, a karmii most már a falakon áradt lefelé.

– Nash… ne!

Nash a kezét kinyújtva elindult a fal felé. Rám nézett. – Mik ezek? Hogy mozognak?

– A gonosz felé mutatják az utat – mondta Jamison.

Nash egész életében Hitetlen volt, és még most is, hogy tudta, a mágia létezik, nem fogadta el egyszerűen, kérdés nélkül a dolgokat. – Milyen gonosz?

– Én – mondtam.

– Te nem vagy gonosz! Egy púp a hátamon, igen, de nem gonosz.

– Nem figyeltél oda? – kérdeztem tőle. – Láttad anyámat kijönni az örvényből; láttad, ahogy az Alant-mágiámmal gyilkolok.

– Hogy megmentsd mások életét, igen. A módszereid nem a legmegnyugtatóbbak, de nem vagy gonosz.

A dicsérete felmelegített, de nem gondoltam, hogy a karmii hisz a szavának. Nash egyenesen a falhoz sétált, figyelmen kívül hagyva engem is és Jamisont is, és rögtön az egyik csontkézre tette a kezét.

Az megrándult, de nem húzódott el. Nash tenyere alatt a karmii úgy vonaglott, mint egy bogár, amelyik próbál kiszabadulni a bakancs talpa alól. Fény ugrott Nash kezére, aztán olyan hirtelen szétoszlott, ahogy kezdődött is. Mire Nash felemelte a kezét, a karmii eltűnt.

Csak az az egy. A másik ezer, vagy még több is, maradt, lüktetve, figyelve, várakozva.

– Megégetett? – kérdeztem. – Vagy okozott fagyási sérüléseket?

Nash megmutatta a kezét, ép és makulátlan.

– Mennünk kell – mondta Jamison.

A karmii egyelőre megállt, de ha tovább folytatják a falakon, és elérik a padlót, akkor azon keresztül hozzám áramolhatnak. A lábam megsajdult a karmii fagyos érintésének emlékétől, és az csak egy volt közülük. Mi történne, ha az egész horda rám zúdulna, felkúszna a lábamon, és magával rántana a földre? Megborzongtam, sarkon fordultam, és a bejáratnál lévő sziklaomlás felé vettem az irányt.

Ahol hirtelen a húgom, Gabrielle állt elém.

– Szia, Janet! – mondta, széles mosolyt villantva rám. – Seriff, járva hagyta a teherautóját! – Felemelte a kezét, a kulcsok ott lógtak az ujjai között.

A karmii-k a másodperc töredékére megálltak, aztán megőrültek. Még vagy ezer, vagy még több kelt életre, és célba vették a gonosz kis féltestvéremet.

– Gabrielle! – kiáltottam.

Felnézett, és mióta ismerem, most először láttam, hogy félelemmel teltek meg a szemei. A karmii-k dühükben némán megpördültek, és egyenesen rávetették magukat.

Felmásztam a leomlott sziklafalra, megragadtam Gabrielle-t, és elkezdtem kifelé húzni a seggemet az alagútban. A karmii követett minket, gyorsan áramolva az előttünk lévő falakon. Vajon követni tudnak minket egészen a barlangon kívülre? Amikor elhagytam a víznyelőt, nem jöttek utánam, de ez nem jelentette azt, hogy nem lennének rá képesek.

A karmii olyan fényesen megvilágította az alagutat, hogy nem volt szükségünk zseblámpára. Gabrielle futott, én pedig közvetlenül mögötte. Elértük az egyik helyet, ahol a padló megközelítette a mennyezetet, és a karmii-k ott vártak, kitöltve a teret. Alattuk kellett megpróbálnunk átpréselni magunkat, és elkaptak volna minket. Egyszerűen halálra fagyasztanának minket? Vagy életben tartanának, amíg leégetik a bőrt a csontjainkról?

– Engedjetek! – Nash elnyomakodott mellettem és Gabrielle mellett, és hátát a falnak vetette.

Felziháltam, amikor a karmii mögé áramlott, a bőre felizzott tőlük, láttam, ahogy a vér lüktet az ereiben. A kezek elmenekültek tőle, és várakozva a szemközti falra és a plafonra csoportosultak.

Nash megragadta Gabrielle-t, maga és a falnak az általa megtisztított helye közé szorította. Amint Gabrielle hozzáért a sziklához, a karmii megpróbált visszatérni, de Nash erősen meglökte a lányt, aki elesett mellettük, kiszabadulva közülük. Vetve egy pillantást Nashre a tágra nyílt barna szeméből, Gabrielle tovább menekült az alagútban.

– Janet! – Nash megint összenyomta a testével a karmii-t. Amint szabaddá tett egy helyet, egy testszélességnyivel arrébb húzódott, én pedig beugrottam közé és a fal közé.

A testemmel súroltam a sziklát, és hallottam, ahogy Nash káromkodik, miközben a bordáiba fúródtam. De Nash erős volt, kemény izomzatú, és az én kis testem, ahogy neki botlottam, nem zavarta meg. Amint átértem a szikla túloldalára, utánam ugrott, talpra rántott, és elkezdett maga előtt tolni.

Jamison mögötte jött a zseblámpával, és amikor hátrapillantottam, láttam, hogy az ő közelében egyetlen karmii sincs. Jamisonban, a földmágus sámánban nem volt semmi gonosz.

Gabrielle sikolyát hallottam. Megpróbáltam gyorsítani, de túl lassú voltam Nashnek. Elsurrant mellettem, és félig guggolva, félig futva, biztos lábakon haladt a sziklákon az alagútban. A karmii gyorsan áramlott mellette, mint egy fényfolyó.

Jamison lihegve ért utol, és együtt óvatosabban haladtunk felfelé az alagútban, a karmii magunkra hagyott minket.

A sziklák közötti bejáratnál utolértük Nasht és Gabrielle-t. Nash Gabrielle körül körözött, és próbálta visszaszorítani a karmii-kat, amelyek megtöltötték a barlang külső falait, tetejét és padlóját. Nash fel tudott szabadítani egy lábnyi helyet, de amint Gabrielle odalépett, a karmii teljes erővel visszatért.

– Hé, karmii! – kiáltottam. – Gonoszt akartok? Ezt szopjátok!

Előhívtam egy gömböt az Alant-mágiából – nem volt nehéz, mert halálra voltam rémülve. A fejem fölé emeltem a fényt, és a karmii-k megdermedtek. A ragyogó mágiagömböt messze hátra dobtam a barlangba, és a karmii-k úgy vetették magukat rá, mint bogarak a hullára. Megidéztem még egyet, miközben Nash kilökte Gabrielle-t, Jamison pedig utánuk rohant, még mindig a zseblámpával a kezében.

Elhajítottam a második mágiagömbömet, megfordultam, és kisprinteltem a barlangból, imádkozva, hogy igazam legyen, és a karmii ne tudjon követni minket a szabadba. A nyílásnál meg kellett támaszkodnom a vastag sziklákon, és a karmii-k máris felém iramodtak. A másodperc töredékével azelőtt húztam el a kezem, hogy a csontvázszerű ujjak hozzám értek volna, a halál levegője súrolta a bőrömet.

Többé-kevésbé kizuhantam a barlangból, sziklákon, havon és a fagyott talajon gurultam, míg végül a hátamon, az egyenes talajon landoltam. Jamison kinyújtotta meleg, szilárd, élő kezét, és talpra segített.

Belé kapaszkodva felálltam, miközben próbáltam levegőt venni. Gabrielle zokogott a rémülettől. Nash módszere a vigasztalásra az volt, hogy megrázta a vállát, és azt kiabálta: – Jól vagy! Hagyd abba!

Gabrielle átkarolta Nash nyakát, és csókot nyomott az arcára. – Köszönöm, seriff! Megmentetted az életemet!

Nash zavartnak és bosszúsnak tűnt. – Csak add vissza a kulcsaimat!

Gabrielle egy apró mosollyal távol tartotta, hogy Nash ne érje el, és miközben ezt tette, az éjszakából valami ránk vetette magát, lézersugár pontosságával lángokat lövellve maga előtt. A tűzfolyam eltalálta Nash terepjáróját, és mielőtt megmozdulhattunk volna, a teherautó kék-fehér tűzgolyóvá robbant.

A sárkány, amely célba vette a teherautót, némán szárnyalt az ég felé, diadalmas rikoltást sem adott ki. Hatalmas fekete sárkány volt, ezüstfehér szemmel, Mick tüzes aurája második bőrként tapadt rá. Egyszer meglendítette a szárnyait, és eltűnt a sivatagi éjszakában, minket pedig döbbenten, reszketve, Nasht pedig frusztrált dühvel káromkodva hagyva magunkra.

Nash felhívta Lopezt, hogy jöjjön értünk, közölve, hogy a helyettesnek van az egyetlen másik járműve a megyében, amely képes közlekedni az úton. Nash dühös volt, és fel-alá viharzott a hóban, sok válogatott szót mondva a sárkányokról általában, és különösen Mickről. Hopi megyének nem sok pénze volt, és Nash egy hét alatt két teherautót is összetört.

Legalább az olajos tűz melegített. Bebújtam a bőrdzsekimbe, és Jamison mellett várakoztam, aki visszaváltozott pumává, hogy jobban viselje a hideget.

– Milyen sárkány volt ez? – kérdezte Gabrielle dühösen tőlem. – A barátod nem tudja kordában tartani őket?

Meglepetten néztem rá. – Mick volt az.

– Tényleg? Mi történt? Összevesztetek?

– Nem. – Jamison szőrös hátára tettem a kezem, erőt és melegséget is merítve belőle. – Azt akarod mondani, hogy nem tudod?

– Mit nem tudok? – Gabrielle őszintén zavarodottnak tűnt. Talán a nagymamám tévedett, ami az érintettségét illeti.

Nyeltem egyet, utáltam kimondani a szavakat. – Mick egy boszorkány rabságába került. Rabszolgasorba taszította őt – nem tudom, miért. Úgy értem, tudom, hogy a hatalmát akarja, de nem tudom, miért éppen Micket választotta.

Gabrielle megállt. – Milyen boszorkány?

– Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy egy Vonda Wingate nevű nő.

Gabrielle-nek leesett az álla. – Micsoda!? Az a ribanc! Meg fogom ölni!

– Akkor ismered őt. – Tehát a nagyanyám és Elena mégsem tévedett.

Gabrielle szeme zöldre változott, és egy pillanatra nagyon tisztán láttam benne anyámat. – Meg fogom ölni! – ismételte meg halk és határozott hangon.

Az Alant-erő erős volt benne, és tudtam, hogy szemrebbenés nélkül meg tudná ölni Vondát. Ami azt jelentette, hogy Mick is meghalna, és Gabrielle-t nem érdekelné.

Utána nyúltam, de Gabrielle hátralépett, arcát elöntötte a düh, és eltűnt. A kezem üres levegőre zárult.

A francba! Nem tudom, hogyan csinálta ezt Gabrielle, vagy hová ment, amikor azt tette. Csak annyit tehettem, hogy álltam a hóval borított út végén, Nash égő teherautója mellett, és füstölögtem és aggódtam.

 

 

Tudtam, hogy Gabrielle nem érte utol Vonda Wingate-et, mert amikor Lopez megérkezett a tűzoltókkal, mellékesen megemlítette, hogy Vonda és Ted aznap reggel elhagyták a megyét, Ted felállt és felmondott. Hogy hová mentek, senki sem tudta, de senki sem bánta nagyon, hogy elmentek.

Nash a tűzoltókkal maradt, hogy válaszoljon a kérdésekre, Lopez pedig hazavitt engem és Jamisont. A mobilom egyáltalán nem működött – valaki más jelentette a tüzet, valószínűleg a ranch tulajdonosa –, különben felhívtam volna Colbyt és Drake-et, hogy repítsenek ki onnan, hogy vadászhassak Gabrielle-re.

Így hát kénytelen voltam rosszkedvűen ülni Jamison mellett – aki ismét felöltözött – Lopez terepjárójának hátsó ülésén. Bár nem voltam egy tapizós lány, az alakváltók szerették az érintést; megérinteni üdvözlés, vigasztalás, barátság, szeretet céljából. Jamison vigaszt nyújtott, amikor hozzám simult hegyi oroszlán alakjában, amíg vártunk; most a vállamra tett meleg kezével és sztoikus csendjével vigasztalt.

Hajnalodott, mire Lopez kitett a szállodánál. Jamison fáradtan visszaszállt a kocsiba, hogy visszatérjen a saját házába, ahol Naomi biztosan először meg fogja ölelni, majd leszidja, amiért egyedül ment a barlangokhoz. Elena, felkelve és felöltözve, elképesztően finom reggelit készített nekem, miközben ő és a nagymama kifaggattak a történtekről.

– A karmii – mondta Nagymama. – Tudhattam volna!

– Mit tehetnek? – Sós babot és tojást majszoltam friss kukoricatortillában, és mindezt aromás kávéval öblítettem le. – Nem követtek minket a barlangból, de rengeteg szikla volt, amin átcsúszhattak volna közvetlenül a barlangon kívülre.

– A sötétségben érzik jól magukat – mondta a nagymama. – Keresik a gonoszt, és magukba szívják azt. Nem szeretik a fényt vagy a jó földmágiát, ezért elkerülik. – Ami megmagyarázta, miért menekültek el Mick fényvarázslata elől a víznyelőben, és miért nem foglalkoztak egyáltalán Jamisonnal.

– Akkor jó dolognak tekinthetjük őket? – kérdeztem. – Ha elnyelik a gonoszt? Megpróbálták megölni Gabrielle-t. – És engem is.

Elena visszatért a tűzhelyéhez. – A karmii-k semleges dolgok. Agyatlanok. A sámánok arra használják őket, hogy felismerjék a gonosz jelenlétét, de a karmii trükkös. Ha azt hiszik, hogy a sámán gonosz mágiával rendelkezik, ellene fordulnak és megölik, még akkor is, ha azért idézte meg a karmii-t, hogy megvédje. Nincs kegyelem vagy könyörület.

Láttam már Elenát, amint késsel a kezében kergeti ki az embereket a konyhájából, kegyelem és együttérzés nélkül. Feltételeztem, hogy az ilyen dolgok relatívak.

– Megmentetted Gabrielle-t – mondta a nagymama, és keményen rám nézett. – Miért?

Eszembe jutott a pánik, amikor megláttam a Gabrielle felé áramló kezeket, és a valódi rémületet az arcán.

– Nem tudom. Nem akartam végignézni, ahogy megölik. Nem ezt érdemelte.

– Miért nem? – követelte Elena. Elfordult a tűzhelytől, a spatulája csöpögött. – Végül is, ő ölte meg a saját szüleit.

 

Húsz

 

Fordította: Szilvi

 

A kezem megrándult a kávéscsészén.

– Micsoda? – Gyorsan átfutottam az agyamban az információkon, amelyeket Nash tegnap este mondott ennél az asztalnál. – Nash azt mondta, hogy a szülei egy balesetben haltak meg, amikor Gabrielle Albuquerque-ben élt.

Elena megvonta a vállát, és visszafordult ahhoz, amit éppen sütött. – Tegnap este hosszasan beszélgettem róla a lányommal. Tisztán emlékszik az esetre – én akkoriban New Yorkban dolgoztam. Gabrielle Albuquerque-ben élt, igen, de aznap hazajött, hogy összevesszen a szüleivel valamin. A lányom nem tudja, hogy min, de Massey-ék szomszédai arról beszéltek, hogy sikoltozás és kiabálás hallatszott a házukból. Aztán Gabrielle mindkét szülője kirohant, rémülten beugrottak a kocsiba, és gyorsan elhajtottak, az apja vezetett, a szokásához híven részeg volt. Gabrielle soha többé nem jött ki, és Whiteriverben senki sem látta többé. De a szülei a várostól északra lévő hegyekbe hajtottak, és az egyik hajtűkanyarban szenvedtek balesetet. A kocsi lebukfencezett a hegyről, és kiégett. Gabrielle-t nem jelentették a baleset helyszínéről, de azt mondtad, hogy képes tetszés szerint megjelenni és eltűnni.

Hátradőltem, a mellkasom összeszorult. Elképzeltem Massey-éket, Gabrielle emberi szüleit, akik megrémülve szörnyeteg lányuktól, elmenekültek előle, hogy aztán megjelenjen előttük a hegyi úton. Az Alant-mágiája minden bizonnyal képes volt összetörni az autót, felborítani, felgyújtani. Láttam, milyen lazán robbantotta szét Cassandra kocsiját.

Az igazat megvallva, Elena ezt a szomszédoktól és a lányától származó négyéves hallomás alapján nem tudhatta biztosan. A szakadék mentén vezető utak veszélyesek tudtak lenni, különösen rossz időjárás esetén, és történtek balesetek. De megborzongtam, amikor a nagymamám szemébe néztem.

– Érted, miért nem kellene megvédened őt, Janet? – kérdezte.

Fagyos kezemet a kávéscsészén melegítettem. – Azt hitted, hogy én is ilyen leszek, ugye, nagymama?

– Amikor apád hazahozott téged, Alant-mágiától bűzlőn? Hát persze, hogy így gondoltam.

– Meg is ölhettél volna – mondtam. – Nem számít, hogy apa mit akart.

– Megtehettem volna. – Nagymama ezt egy bólintással nyugtázta. – De azt is tudtam, hogy apád vére is benned van, és Peter mindig jó fiú volt. A fiamban is a jóság folyója lakozik, akárcsak az apjában.

Megsimogattam a kávéscsészémet, hogy leplezzem a meglepetésemet. Nagymama ritkán beszélt a néhai férjéről, a nagyapámról, aki még a születésem előtt meghalt. Egyetlen fénykép volt a házban Jacob Begay-ről, egy szigorú arcú navahó, hosszú haja rendesen befonva, aki nagyon hasonlított az apámra. Nagyapám arcán bölcsesség volt, arrogancia viszont nem. Olyan ember volt, ahogy apám mesélte, aki úgy segített másoknak, hogy nem követelt cserébe semmit, még köszönetet vagy elismerést sem. A tény, hogy jobbá tette valaki más életét, elég jutalom volt, mondta apám.

Apa mindig is úgy gondolta, hogy nem ér fel az apja örökségéhez, bármennyire is igyekezett olyan lenni, mint ő. Az a tény, hogy apám nem hagyott magamra, hanem megtartott és felnevelt minden felhajtás és követelés nélkül, dacolva a nagyanyámmal, azt mondta nekem, hogy elérte az apja rangját.

– Bárcsak találkoztam volna nagyapával – mondtam.

– Megtetted. Az apádon keresztül. Ez volt a másik ok, amiért hagytam, hogy Peter megtartson téged. Nem volt szívem elvenni téged tőle.

– Köszönöm neked.

– Bizonyítottál – mondta a nagymama. – Végre. Bár mindig szorgalmasnak kell lenned a mágiáddal kapcsolatban. És Gabrielle-lel kapcsolatban is. Meg kell találnunk és csapdába kell ejtenünk. Menj, mondd meg annak a boszorkányodnak, hogy találjon ki valami kötővarázslatot. Ő elég jó.

A szavak elbocsátóak voltak, nagyanyám szeretetteljes, de soha nem szentimentális. Megrágtam az utolsó falatot az ételemből, a mosogatóhoz vittem az edényeimet, és otthagytam őt és Elenát, miközben újra együtt suttogtak.

 

 

Cassandra nem vethetett kötővarázslatot Gabrielle-re, ha nem találjuk meg, és Micknek sem tudtam segíteni, ha nem találom meg. A szalonba mentem, hogy komolyan elbeszélgessek a mágikus tükörrel.

– Mickynél nincs belőlem egyetlen darab sem – mondta a tükör. – Tudnám. Fogadok, hogy a boszorkány azt mondta neki, hogy ne vigyen magával egyet sem, hátha kémkedni akarnál utánuk.

– Akkor miért akart elvenni tőlem, amikor a búvóhelyénél harcoltunk?

– Hogy felhasználjon ellened. Micky meg akart ölni téged, drágám, az biztos.

Így volt. Láttam a szemében.

– Tudnál segíteni neki kiszabadulni, ha el tudnálak juttatni hozzá? – kérdeztem.

– Nem, csajszi. Még mindig szükségem lenne az igazi nevére, és azt sosem árulta el nekem.

Bölcs dolog volt Mick részéről. Én sem bíznék egy mágikus tükörre ilyen erős dolgot, főleg nem egy olyan szószátyárra, mint a miénk. – Azt mondta, látta, ahogy a seriffi hivatal kiemeli a motorom darabjait a víznyelőből. Mi történt azzal a tükörrel?

A mágikus tükör néhány percig magában hümmögött.

– Megvan. Egy nagy helyiségben van. Poros. Nincs sok fény. A közelében sincs Mickynek.

– Egy raktár, talán? Meg tudod mutatni?

Újabb hümmögés, aztán a tükör elhomályosodott. Amikor a köd felszállt, furcsa szögben néztem lefelé egy körülbelül hat láb mélyen lévő padlóra. Valóban egy raktár volt. Polcok, poron átszűrődő napfény, fémfalak. Nem nagy, mert a falak közül hármat láttam, a magas ablakokon kívül pedig a kék eget. Valószínűleg a seriff lefoglalt tárgyak raktára.

– Tudja Mick, hogy ott van?

– Ne engem kérdezz!

– Nem igazán tettem. – Az ajkamat rágtam. – Csak hangosan gondolkodtam.

– Hát, édesem, honnan tudnám a különbséget?

– Ha Vonda akart volna téged, már elküldte volna Micket vagy Tedet a darabért. Ami azt jelenti, hogy nem tart téged fontosnak.

– Nem tart fontosnak? Ó, annyira megsértődtem!

– Úgy értem, hogy nem te vagy az, akit keres. Akkor miért akart elüldözni a szállodából?

A tükör megköszörülte a torkát. – Most engem kérdezel, vagy még mindig hangosan gondolkodsz?

– Téged kérdezlek. Mi van ebben a szállodában, amit akarhat?

– Az elhelyezkedése? A Keresztúton van.

Tudtam, hogy ez nem a hotel elhelyezkedésére utal, két autópálya kereszteződésében. A Keresztút egy mágikus kereszteződés volt, mondta Jamison, a sivatagot átszelő ley-vonal mentén épült a megszűnt vasútvonal. Egy mágikus hely, ahol a valóság és a szellemvilág közötti határvonal elmosódott.

– Lehetséges. – Meg kell kérdeznem Cassandra véleményét erről. De Vonda indítékai csak másodlagosan foglalkoztattak, miközben telt Drake huszonnégy órája. Amint eljutottam Mickhez, aggódhattam azon, hogy mit akar Vonda valójában.

A raktár polcainak képe szétoszlott, és újra az elgondolkodó arcomat láttam – a hajam még mindig nedves volt a zuhanyozástól –, valamint a reggeli fénnyel megvilágított szalont mögöttem.

– Elmegyek a seriff hivatalába – mondtam. – Tartsd szemmel a helyet, különösen Drake-et, és segíts Cassandrának bármiben, amire szüksége van, rendben?

– Ha mindezt megteszem, akkor jól kifényesítesz?

Megsimogattam a keretét. – Természetesen.

– Meztelen leszel? – kérdezte reménykedve.

– Nem.

A tükör felsóhajtott. – Soha nem tarthatok egy kis szünetet!

 

 

Szünetet kaptam, mert megérkezett Maya, hogy folytassa a munkát a vezetékekkel, és nem okozott gondot neki, hogy elvigyen helyette Flat Mesába, a seriffi hivatalba.

– Hogy állnak a dolgok közted és Nash között? – kérdeztem tőle, miközben a megtisztított úton hajtottunk.

A bőségesen leesett hó már olvadni kezdett, de a fekete sáv két oldalán a talaj még mindig fehér volt és töretlen. Az ég világosszürke volt, de a felhők vékonyak és magasak voltak, nem viharfelhők. Ma nem volt hóvihar.

Maya megvonta a vállát. – Rendben van, azt hiszem. Pár hete elvitt abba a puccos étterembe Winslow-ban. A szállodában töltöttük az éjszakát.

Winslow-ban volt egy Harvey Girls nevű vasúti szálloda, amelyet felújítottak a régi fényére, és volt egy étterem, ahol olyan ételeket lehetett enni, amiért meg lehetett volna halni.

– Romantikus – mondtam.

– Röviden. Aztán hazamentünk.

– Nash kezd hozzászokni, hogy van valakije, akivel törődik – mondtam.

– Baromság, Janet! Nashnek évei voltak, hogy hozzám szokjon. Mennyi időre van szüksége?

– Fél az erős érzésektől, és az érzések, amiket irántad érez, erősek. Ismerem ezt a fajta félelmet, Maya. Félelmetes tudni, hogy egy másik ember ennyire uralja az érzelmeidet, az életedet. Próbálod eltaszítani magadtól, de sosem sikerül.

– Te is ezt tetted Mickkel?

– Nagyjából. Elsétáltam tőle, és évekig ott is maradtam, mert ő irányította a kapcsolatot, én pedig nem.

Maya rám nézett, gyönyörű szemei elárulták, hogy reménykedni akar. – Azt mondod, hogy nálam és Nashnél minden irányítás az enyém? Komolyan mondod?

– Igen, és ezért taszít el folyton téged. Nem attól fél, hogy gondoskodsz róla; attól fél, hogy tetszeni fog neki, ha gondoskodnak róla, ami számára gyengeséget jelent. Szerintem a vastag koponyájában fél a gyengeségtől, mert attól újra fellángolhat a poszttraumás stressz szindróma. Nash szereti a munkáját, és nem akarja elveszíteni.

– Hűha – mondta Maya, és megragadta a kormányt. – Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire fenyegető a húsgombócos levesem.

Elvigyorodtam. – Nem mondom, hogy nem idióta. Csak azt mondom, hogy őt kell sajnálnod, nem magadat. Tartsd rajta a szemed. Meg fogod szelídíteni.

– Janet, a párkapcsolati tanácsadó.

– Igen, én vagyok az, aki beszél.

– Nagyon sajnálom Micket, de tudod, hogy szeret téged. Láttam, ahogyan figyel téged. Meghalna érted.

Meghalnék Mickért? Hirtelen jött könnyeimet azzal rejtettem el, hogy kinéztem az ablakon a ragyogó hótakaróra. Igen, úgy gondoltam, megtenném. De reméltem, hogy nem lesz rá szükség.

 

 

Lopez elkísért a raktárba, és hagyta, hogy kivegyem a tükröt a polcon lévő dobozból. Nyeltem egyet, amikor megláttam a dobozokban szétszórt többi darabot. Hat év az életemből, egy halom fémdarab. Betuszkoltam a tükröt a bőrdzsekim zsebébe, és elhagytam a raktárat.

– Jones látni akar – mondta Lopez, mielőtt újra csatlakozhattam volna Mayához.

– Miért? – kérdeztem, de Maya már meghallotta, és ugrott is ki a kocsijáról.

Meg sem várva engem, Maya besétált a seriff hivatalába és végigsétált a folyosón. Utána siettem, és Nash irodájának küszöbén értem utol.

Maya besétált, lecsüccsent az egyik látogatói székre, és lerántotta a kalapját. Nash rövid pillantást vetett rá, anélkül, hogy meglepődött volna, majd rám szegezte a tekintetét.

– Csukd be az ajtót!

Engedelmeskedtem. – Mi a helyzet?

– Azt hiszem, megtaláltam Gabrielle-t. Legalábbis a helyet, ahol most lakik.

– Gabrielle? – Hallottam az élt Maya hangjában. – Az, akiről Janet azt állítja, hogy a féltestvére?

– Komolyan veszélyes féltestvér – mondtam. – Hol?

– Snowflake. Elég közel az otthonához Whiteriverben, de elég messze ahhoz, hogy az emberek ne ismerjék fel. Janet White álnéven bérel egy szobát.

Megrezzentem, a zsebemben lévő mágikus tükör pedig azt mondta: – Ó, csajszi, ez aztán gonosz!

– Talán ez az elképzelése a tréfáról – mondtam.

Maya a kalapjával a combját ütögette. – Furcsa humorérzéke van.

– Ha nem ezt a nevet használta volna, talán nem is néztem volna meg közelebbről – mondta Nash. – A barátom a Snowflake-i rendőrségen – együtt jártunk középiskolába – azt mondta, hogy van egy hasonló korú indián nő, aki néhány hónapja költözött oda, és Janet White-nak nevezi magát. Ez felkeltette a gyanúmat, ezért utánajártam. A nő a garázsuk mögötti helyiséget kiadó emberektől vett ki egy szobát. Az elmúlt pár éjszakában azonban nem járt ott.

Jaj annak, aki egy olyan kisvárosban próbál elbújni, ahol első osztályban szinte mindenki együtt rajzolt képeket. Én is egy ilyen helyen nőttem fel, amit még inkább akváriumszerűvé tettek a kapcsolatok – klán, unokatestvérek, nagyszülők, a végletekig kiterjesztett kapcsolatok. Gabrielle-t észrevették volna, és beszéltek volna róla, bár ha zárkózottan viselkedett, kisebb volt a kockázata annak, hogy egy rezervátumon kívüli városban az emberek felismerik vagy emlékeznek rá.

De bár Nash jó nyomot szolgáltatott, kétlem, hogy Gabrielle-t megtalálnánk Snowflake-ben. Tegnap este azzal a fogadalommal tűnt el, hogy meg fogja ölni Vonda Wingate-et, és nem kételkedtem abban, hogy Gabrielle minden energiáját belefektette a vadászatába.

– Elfogatóparancsot adtam ki ellene – fejezte be Nash.

– Miért? – kérdezte Maya.

– Mert felrobbantotta a teherautómat az S.J. Ranch-en.

Maya szája egy kerek O-t formált. – Az új fekete teherautódat?

– A seriffhivatal terepjáróját. – Nash szája vékony vonallá préselődött. – Bűnös károkozás megyei tulajdonban.

– Ezt nem Gabrielle tette – vágtam közbe. – Mick volt az.

Nash rezzenéstelen pillantást vetett rám. – Micket nem láttam ott tegnap este. Gabrielle-t igen.

– Mick sárkány formájában volt.

– Sárkányok nem léteznek – mondta Nash. – Legalábbis Hopi megye bírója szerint nem. Inkább adnék neki egy büntetett előéletű vandált, minthogy azt állítsam, hogy a terepjárót egy tűzokádó sárkány robbantotta szét.

Kinyitottam a számat, hogy folytassam a vitát, de Nash acélos pillantást vetett rám, és abbahagytam. Nash azt fogja tenni, amit akar.

– Rendben – mondtam. – Ha a Snowflake-i barátodnak sikerül sarokba szorítania Gabrielle-t, mondd meg neki, hogy legyen átkozottul óvatos. És hívj fel! Maya, haza kell vinned!

Maya talpra állt. – Mi van ezzel a Gabrielle-lel és Nashsel az S.J. Ranch-en? Miért nem vetted a fáradtságot, hogy szólj nekem erről, Nash?

Kinyitottam az ajtót, és szinte kirángattam Mayát az irodából. – Nash segített nekem megkeresni Jamisont. Majd útközben elmesélem.

Maya egy utolsó pillantást vetett Nashre, amit Nash a saját heves pillantásával viszonzott, én pedig kirángattam Mayát a folyosóra. Meg mertem volna esküdni, hogy ezek ketten egyszer még fel fognak gyulladni.

Kint a kocsiban megkérdeztem Mayát: – Mit csinálsz a nap hátralévő részében?

– Neked dolgozom. És hallgatom, ahogy mesélsz a féltestvéredről és Nashről.

– És megígérem, hogy el fogom mesélni, ha elviszel Snowflake-be. Kétlem, hogy Gabrielle ott lesz, de szeretném megnézni, hol lakik.

Maya kissé túlságosan is lelkesen egyezett bele. Ahogy elhagytuk Flat Mesát, és a víznyelőt megkerülve az autópályán dél felé vettük az irányt, elmeséltem neki, mi történt a barlangnál, ahol Nash és én megtaláltuk Jamisont. Maya sokáig Hitetlen volt, akárcsak Nash, de itta a történetemet. Nem tudta elrejteni büszkeségének villanását, amikor elmagyaráztam, hogy csak Nash tudta rávenni a karmii-kat, hogy annyira visszahúzódjanak, hogy biztonságban kijussunk.

Maya továbbra sem volt elragadtatva, hogy Nash nem mesélt neki a kalandról, de egyetértett azzal, hogy meg kell találnom Gabrielle-t.

Snowflake a Holbrookból a hegyekbe vezető országút mentén fekszik, a fennsík egy meglehetősen lapos területén; az országút az óváros szívén vág át. A város nem azért kapta a nevét, mert sok hó esik, hanem mert az alapítók vezetékneve Snow és Flake volt. Magas szobrok mellett haladtunk el, amelyek a férfiak előtt tisztelegtek, majd Maya befordult egy lakóutcába.

– Nem emlékszem, hogy Nash adott volna nekünk címet – mondta.

Megvontam a vállamat. Nash azért nem adta meg a címet, mert tudtam, nem akarta, hogy én magam próbáljam megkeresni Gabrielle-t. Nagyon határozott elképzelései voltak arról, hogy mi a rendőrségi és mi a civil ügy.

– Majd körbekérdezősködünk – mondtam.

Szokatlan módon, nagyon jó voltam a laza kérdezősködésben. Mielőtt Magellánba költöztem volna, olyan embereknek segítettem, akik kétségbeesetten próbálták megoldani azokat a rejtélyeket, amelyeket a rendőrség nem tudott vagy nem akart – eltűnt személyek, furcsa kísértetek, megmagyarázhatatlan események. Néhány problémáról kiderült, hogy természetfeletti, néhányról pedig, hogy emberi. Mindenesetre gyakran olyan városban kellett kezdenem, amelyet nem ismertem, olyan emberekkel, akiket szintén nem ismertem, és megtanultam behízelegni magam. Kíváncsi voltam, vajon Gabrielle is megtanulta-e ugyanezt a képességet.

Nem ártott, hogy Mayának is volt itt néhány barátja, és fél órán belül megtudtuk Mayával, hogy Gabrielle bizonyos Thompson nevű emberektől béreli a lakást. Maya, aki jobban ismerte a város utcáit, mint én, visszavitt egy kis házhoz egy a késő huszadik században beépített részben.

Thompsonék egészen normálisnak tűntek, egy kései középkorúnak látszó házaspár, akiknek a gyerekei már felnőttek és kirepültek. Az említett fiú és lány és az unokák fotói minden elérhető felületet beborítottak, a Thompsonék nyaralásáról készült fotókkal és néhány csoportképpel egy templom előtt.

Gabrielle-ről azonban nem sokat tudtak.

– Magának való – mondta Mrs. Thompson. – Nem látjuk gyakran. A szobájának külön bejárata van, és saját kulccsal rendelkezik.

– Járt itt mostanában – az elmúlt néhány napban?

Mindkét Thompson üres tekintettel nézett rám. – Nem beszéltünk vele – mondta Mr. Thompson. – Azt mondják, hogy a barátai?

– Soha nem találkoztam vele – jelentkezett Maya. – Én csak a sofőr vagyok.

– Én vagyok a barátja. – Elgondolkodtam, hogy kijátsszam-e a „féltestvéri” kapcsolatot, de úgy döntöttem, hogy nem teszem. – Kezdek aggódni érte.

– Miért? – kérdezte a nő élesen. – Bajban van? Kedvesnek tűnik. Mibe keveredett?

– Semmibe. – Nos, azon kívül, hogy Alant-mágiával, járművek felrobbantásával és egy boszorkány megölésével fenyegetőzött, akit még egy darabig életben kellett tartanom.

– Azt mondta, hogy apacs – mondta Mrs. Thompson. – Te is apacs vagy?

– Navajo – válaszoltam, megőrizve a türelmemet.

– Azt hittem, a két törzs gyűlöli egymást.

Miféle dolgokat olvasott? – Tényleg meg kell találnom Gabrielle-t – mondtam. – Beengednének a szobájába? Talán hagyott valami jelet, hogy hová megy.

– Jelet?

Bólintottam. Észrevettem az egyik karosszék mellett néhány sokat forgatott, kísértetekről és kísértetjárta helyekről szóló zsebkönyvet. – Van némi médium képességem.

A nő hirtelen érdeklődőnek tűnt, mire Mr. Thompson, aki visszatért a tévézéshez, azt mondta: – Nem értem, miért ne. Nincs mit ellopnia.

Kíváncsi voltam, honnan tudja ezt. Maya és én követtük Mrs. Thompsont kifelé, és egy járólapos ösvényen a garázs mögötti ajtóhoz. Bekopogott az ajtón, majd kinyitotta, és egy kicsi, körülbelül tíz négyzetméteres szobát fedett fel, amelyben egy ágy, egy szekrény, egy kicsi szék és semmi más nem volt. Egy másik ajtó egy apró fürdőszobába vezetett.

A szánalom apró szúrását éreztem Gabrielle iránt, amikor beléptem. A szoba tiszta volt, az ágyon párnák és takarók, de a tér rideg volt, személyiség nélküli. Se tévé, se könyvek, se képek. A fürdőszobában csak a legszükségesebbek voltak: fogkefe és fogkrém, szappan, sampon, hajkefe. Semmi smink, ékszer, parfüm. Olyan volt, mintha Gabrielle végigcsinálta volna az emberi lét mozdulatait, de ezen túl semmit.

Mrs. Thompson kíváncsian figyelt minket, aztán mondtam neki, hogy jobban érzékelem a rezgéseket, ha egyedül vagyunk. Elment, még mindig kíváncsian, Maya pedig a szemét forgatta.

Megjegyeztem, hogy Gabrielle nem helyezett semmilyen védelmezőt az ajtókra, vagy bármi olyat, ami mágikusnak tűnt volna, és figyelmeztette volna őt, hogy valaki belépett. El kellett tűnődnöm, vajon miért – vagy Mr. Thompsonnak igaza volt abban, hogy nincs mit ellopni, vagy Gabrielle biztonságban érezte magát minden jövevénytől. Vagy egyszerűen csak nem érdekelte.

Maya leült az ágyra, míg én ismét a fürdőszobába mentem, hogy kinyissam a gyógyszeres szekrényt. Abban sem volt semmi, még aszpirin sem. Kíváncsi voltam, vajon Gabrielle-nek is olyan mágikus másnapossága van-e, mint nekem, vagy sikerült elkerülnie. Biztosan nem halmozott fel fájdalomcsillapítót.

– Janet!

Maya hangjának furcsa hangsúlya volt. Kiléptem a fürdőszobából, és ott találtam őt a szekrény előtt állva, amit kinyitott. Megálltam.

Gabrielle nem tartott ruhákat a szekrényében, még üres fogasokat sem. Ehelyett a falakat és az ajtókat újságkivágások, felnagyított fényképek, internetes oldalakról kinyomtatott anyagok és magazinok fényes lapjai borították. Ezeknek a fotóknak a témája nem én voltam, hanem Hopi megye jóképű seriffjének, Nash Jonesnak a szigorú arca és hűvös, szürke szeme.

 

Huszonegy

 

Fordította: Szilvi

 

Bizarr szentély volt. Gabrielle maga készített néhányat a fotók közül: Nash háza, ahogyan munkába megy, ahogyan a kocsifelhajtóján mossa a teherautóját, rövidnadrágban és cipőben, semmi másban. Az egyiket Nash félig lehúzott redőnyén keresztül készítette, miközben a pasi a kondigépén emelgette a vasat. A többi cikk Jonesról szólt, aki Hopi megyében a valaha megválasztott legfiatalabb seriff volt, Jonesról, a háborús veteránról, Jonesról, aki drogfogásokat hajtott végre, leleplezett egy mexikói embercsempész hálózatot, megállította a kézifegyverkereskedőket, és általában véve biztonságban tartotta Flat Mesa és Magellan lakosságát. A jóképű Nash egyenruhában, lövöldözve a lőtéren, Nash a terepjáróját vezetve a sivatagi utakon, Nash a rádiójába beszélve.

– A nő üldözi őt – mondta Maya, teljesen ledöbbent arckifejezéssel. – Üldözi a pasimat.

Leültem az ágyra, a lábaim hirtelen elgyengültek.

– Igen, így van. El kell mondanunk neki.

– Hogy lehetsz ilyen nyugodt!? Miért csinálja ezt? Mit akar?

Eszembe jutott a nő a flagstaffi kórházban, aki azt állította, hogy Nash anyja. Nashért ment, mielőtt Mick megölte volna, de nem hiszem, hogy ember volt. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy mi volt, de az Alant-mágiám táplálta, erősebb lett tőle. Azt feltételeztem, hogy a nő meg akarta ölni Nasht, de most azon tűnődtem, vajon Gabrielle küldte-e, hogy elrabolja a fickót.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy Gabrielle a gyerekét akarja – mondtam.

– A gyerekét? – Maya szemei tágra nyíltak a felháborodástól és a félelemtől. – Mi a fasz?

– Nash negligálja a legerősebb mágiát is – mondtam. – Egy olyan nőnek a gyermeke, akinek tiszta Alant-mágiája van, párosítva egy olyan ember DNS-ével, aki képes elnyelni minden mágiát, átkozottul erős lenne. Az anyám – az igazi anyám – is ezt akarta. Azt akarta, hogy párosodjak Nashsel, és vigyem el neki az ebből született gyermeket.

Maya amúgy is vad tekintetű szeme még jobban elkerekedett. – Micsoda?

– Megállítottam őt. Mick és én megállítottuk.

– Ez mikor a francban történt?

– Tavaly májusban. Mick és én gondoskodtunk róla, hogy elbukjon, de ha anyám Gabrielle-t küldte helyettem... – Felálltam. – Meg kell találnunk őt.

Maya közém és az ajtó közé vágódott. – Nash ezt sosem mondta el nekem. Te sem mondtad ezt soha. Hogyhogy nem mesélted el nekem?

– Sajnálom! – Őszintén sajnáltam, mert Maya nem érdemelt meg semmit ebből, de most jobban kellett aggódnom Gabrielle miatt. – Persze, hogy Nash nem akarta bevallani, hogy majdnem megerőszakolta egy őrült istennő, ha csak a felét is értette volna annak, ami történt.

– És mi van veled? – A sötét szemeiben fájdalom, elárultság és düh villant. – Mi az, elfelejtetted, hogy az anyád azt akarta, hogy teherbe ess a pasimtól?

– Nem akartam, hogy tudj róla, amikor már biztonságban van. Neked és Nashnek elég gondotok van.

– Olyan problémák, amelyekhez semmi közöd. – Egyik karcsú ujjával felém bökött. – Nem gondolod, hogy megérdemlem, hogy tudjak róla? Mi történt még Nashsel, amit nem mondtál el nekem? Titokban elvett valaki mást? Nemet változtatott? Ugyan már, Janet, úgy tűnik, te mindent tudsz Nash Jonesról, míg én – a nő, akivel randizik, az isten szerelmére – szinte semmit sem tudok!

– Tudom, hogy szerelmes beléd, és mindig is az volt – mondtam.

– Ó, persze, Janet! Még egy órája sem állítottad, hogy én irányítom a Nashsel való kapcsolatomat. Magyarázd el nekem, hogyan kellene ezt elhinnem, amikor őrült, mágiával rendelkező nők vadásznak a spermájára? Azért, mert nem tud varázsolni? Ez a leghülyébb dolog, amit valaha hallottam!

Összetettem a tenyeremet, mutatóujjaimat pedig az ajkamhoz szorítottam. – Sajnálom, Maya! Tényleg nagyon sajnálom. Utálhatsz később, de most meg kell találnom Gabrielle-t, és figyelmeztetnem kell Nasht. Azt hiszi, hogy a lány csak egy piti vandál, de ha letartóztatja, és őrizetbe veszi...

Maya dühösen felsikoltott. Elnyomult mellettem, és nekiesett a szekrény falára ragasztott papíroknak. Tépkedte és karmolta a Nashről készült képeket, szinte konfettivé aprította. Meg kellett volna állítanom, de nem volt hozzá szívem. Hadd vágjon vissza Gabrielle-nek, ahogy csak tud. Amikor legközelebb szembe kerülök Gabrielle-lel, nem akartam Mayát a közelébe engedni.

 

 

– Ez segíteni fog? – nyújtottam át Cassandrának egy összehajtogatott papírlapot, amelyen Gabrielle hajszálai voltak, amelyeket a fürdőszobában lévő hajkeféből szedtem ki.

Cassandra tanulmányozta a fekete hajszálakat, és bólintott. – Segíteni fog. Mind a helymeghatározáshoz, mind a kötéshez.

Ezért volt rossz ötlet nyomokat – szőrszálakat, körömdarabokat, bármit – hátrahagyni. A boszorkányok ezeket arra használhatják, hogy megtalálják egy személy lényegét, vagy hogy megkössék, vagy manipulálják az illetőt. Meglepett Gabrielle óvatosságának hiánya – az ajtókon nem voltak védelmezők, a hajkeféjét jól látható helyen tartotta. De talán egyszerűen nem tudta. Az Alant-mágia, amely tiszta energia volt, nagyon különbözött a boszorkánymágiától, amely a dolgok összekapcsolódását használta fel a hatékony varázslatokhoz. Semmit sem tudtam a boszorkánymágiáról, mielőtt találkoztam Mickkel, és Gabrielle-nek nem volt olyan képzettsége, mint nekem.

Cassandra a harmadik emeleti privát irodámban kezdte a varázslást, Maya pedig az előcsarnokban telepedett le, hogy kéznél legyen, amint Cassandra megtalálja Gabrielle-t. Maya korábban sosem hitt túlságosan a wicca mágiában, de most elszántan várta az eredményeket.

Felhívtam Nasht, és közöltem vele, hogy semmiképpen sem közelítheti meg Gabrielle-t, és ha bármelyik kapcsolata megtalálja, előbb engem hívjon fel. Elmondtam neki, mit találtam a nő szobájában, és elmondtam, miért gondolom, hogy zaklatja őt. Nem vagyok benne biztos, hogy Nash hitt nekem, de kissé idegesnek tűnt.

– Tudom, hogyan kell végezni a munkámat, Janet! – csattant fel a telefonba.

– Jones, ő nem egy bűnöző, akinek tele van a zsebe metamfetaminnal. Lehet, hogy te képes vagy ellenállni a mágiájának, de a helyetteseid nem, és a Snowflake-i rendőrség sem. Le kellene fújnod a parancsot, mielőtt valaki megpróbálja letartóztatni, és megölik.

Egy bűnözőt szökni hagyni, nem szerepelt Nash Jones kódkönyvében, de azért morogva egyetértett. – Most az egyszer azt hiszem, igazad van. De ha találkozom vele, mindent megteszek, hogy felelősségre vonjam azért, amit tett.

– Ha meglátod, hívj fel!

– Rendben.

Jones letette a telefont. Nem voltam benne biztos, hogy úgy értette, hogy előbb engem hív fel, vagy megpróbálja Gabrielle-t elkapni, és csak utána hív fel.

Drake és Colby még mindig fent voltak, Drake sárkányos makacssággal tisztelte a huszonnégy órás időkeretet. A sárkányok sosem vonták vissza a szavukat, de ha nem találom meg Micket és nem szabadítom ki a következő nyolc órában, ugyanez a sárkánybecsület visszaküldi Drake-et a tanácshoz, hogy gyűjtsön össze egy csapatot, hogy levadásszák a boszorkányt és megöljék, nem számít, mit tesz ez Mickkel.

Meg kell találnom Micket, mielőtt ők tennék meg. Az elmém kusza volt, eltömítették az aggodalmak a gondolataimat. Gabrielle és Drake is a boszorkány halálát akarta, és egyiküket sem zavarta különösebben, hogy a nő halálával Mick is meghal. Tudtam, hogy nyugodtnak kell lennem és gondolkodnom kell, de amikor lehunytam a szemem, és próbáltam megtalálni a meditációs gyakorlatokat, amelyeket Jamison tanított nekem valamikor régen, elkerültek. Csak az ezüst ónix-türkiz gyűrű súlyát éreztem, amelyet Mick az ujjamra húzott, mint a felém irányuló elköteleződésének biztosítéka, és azon tűnődtem, vajon látom-e még valaha Mick rosszfiús mosolyát.

Tanulmányoztam a gyűrűt. A türkiz védelmet és gyógyítást jelentett. Az ónix a még nagyobb védelemért, és ezüst a szerelemért. A kövek mintázatban futottak körbe a gyűrűn, az erőt, a bátorságot, és ismét a védelmet jelképezték.

Gyengéden megcsókoltam a gyűrűt, aztán hagytam, hogy a tekintetem ráfókuszáljon, újra a meditatív állapotom felé nyúlva. Megszakadt a szívem, miközben Mick gyönyörű ajándékát tanulmányoztam, de ugyanakkor rádöbbentett, hogy ő még mindig a részem.

Ahogy a gyűrűre koncentráltam, a kövek ereje láthatóvá vált, mint a hőhullámok a sivatagi nyárban. Összekapcsolódtak, egymásba fonódtak: védelem, gyógyítás, szeretet, mindez Mick tűzmágiájának legapróbb falatjával megspékelve.

A gyűrűt az arcomhoz vittem, és újra lehunytam a szemem. Mick mágiája, a legapróbb érintéssel megcsókolta a bőrömet, én pedig kinyitottam a szemem, és a gyűrűre néztem.

Mick közvetlenül azután adta nekem, hogy Maya és Pamela is tájékoztatott, hogy látta őt Vondával, közvetlenül azelőtt, hogy el kellett mennie hozzá. Valamelyik része tudta, még ha a tudata nem is emlékezett a vele való találkozásra, hogy elrabolták. Adott nekem egy gyűrűt, ami tele volt védőmágiával, és megspékelte egy kis sárkánymágiával.

Levettem a gyűrűt, és alaposan megvizsgáltam, a kövekre összpontosítva. Vajon Mick hagyott-e benne nyomokat nekem? Talán a nevének egy darabkáját, vagy egy ötletet, hogy hol találom meg?

Ha igen, akkor sem tudtam megfejteni a titkot, bármennyire is szondáztam és koncentráltam, bármennyire is mélyen próbáltam meditálni. Nem találtam olyan dallamot, ami egy sárkány neve lehetne, ahogy Mick egy részét sem találtam, ami elárulhatta volna, hol van, vagy hogy egyáltalán él-e még.

A fenébe is! Ökölbe szorítottam a kezemet, lecsaptam az asztalomra, majd elhagytam az irodát.

Visszamentem a hálószobába, és elkezdtem átkutatni a fiókokat, amelyekben Mick holmijai voltak, nyomokat keresve, bármit. Gabrielle-hez hasonlóan Mick is kevés cuccal utazott, nem volt nála más, mint tartalék farmer és ing, zokni és fehérnemű, hajkefe, fogkefe. Semmi, amibe beleöntötte volna az igazi nevét, hogy énekeljen nekem, amint megérintem.

Elkövettem azt a hibát, hogy az egyik pólóját az orromhoz emeltem. Először mosás illata volt, de aztán Mick és a tüze illatát éreztem. Az ágyamra ereszkedtem, átöleltem azt a pólót, és beletemettem az arcomat.

Vissza fogom hozni őt. Újra ebben az ágyban fekszünk majd, átölelem, miközben ő az arcomba mosolyog, és dalra fakasztja a testem. Nem érdekelt, mit kell tennem, vagy milyen mágiát kell használnom. Haza fogom hozni őt.

– Janet!

Pamela állt az ajtóban, és meg sem kérdőjeleztem, hogy visszatért a szállodába. Ahová Cassandra mostanában ment, oda ment Pamela is.

– Cass mondta, szóljak, hogy áttörést ért el.

Gondosan összehajtogattam Mick pólóját, és visszatettem a fiókba, mielőtt követtem Pamelát a hallba. Maya félredobta a magazint, amit eddig úgy tett, mintha olvasna, és feljött velünk az emeletre.

Cassandra törökülésben ült a harmadik emeleti irodám közepén, előtte Arizona és Új-Mexikó fekete homokkal teleszórt térképe terült szét. Cassandra nem illett a padlóra az üzleti kosztümjében és cipő nélkül, karcsú lábai összezárva, fekete foltokkal a selyemblúzán. A szeme fáradt volt.

– Ez nem fog tetszeni – mondta, amikor beléptem.

– Miért nem?

– Megtaláltam, és még mindig ott van. – Cassandra egy piros pontra mutatott a térképen.

Közelebb hajoltam, és láttam, hogy a pont a „Flat Mesa” felirat mellett fekszik. A pont pulzált. Cassandra megmozdította a kezét, és kinagyította a térképnek azt a darabját, mintha egy számítógép nagyító funkcióját használta volna. Flat Mesa utcái szétváltak és kivehetők lettek, még a házak, fák és autók is látszottak. Cassandra megállította a térképet egy hosszú, alacsony, az úttól hátrébb álló farmházon, amely előtt egy fekete F-250-es parkolt.

Maya gyötrődő hangot adott ki, és kirohant a szobából. Utána vetettem magam, de megcsörrent a mobilom. Most az egyszer nálam volt, és a hívásazonosító kijelzőjén az állt, hogy „Jones”.

A fülemhez nyomtam, de nem Nash hangját, hanem egy női hangot hallottam.

– Szia, nagytesó! Azonnal ide kell jönnöd, és hozd a gonosz boszorkányodat is! Jobb, ha sietsz, különben Jones és én egy az egyben összecsapunk. – Egy kattanás, és el is tűnt.