22.-23.-24. Fejezet

 

Huszonkettő

 

Fordította: Szilvi

 

Pokoli nehéz volt meggyőznünk Mayát és Pamelát, hogy maradjanak. Nem akartam, hogy az ingatag Maya Gabrielle közelébe kerüljön, mert Gabrielle egyszerűen, szemrebbenés nélkül megölné. Pamelának sem lett volna sokkal jobb esélye.

Végül meggyőztem Pamelát, hogy biztonságban kell tartania Mayát, és Colby, akit szintén bosszantott, hogy Drake nélkül nem hagyhatja el a házat, beleegyezett, hogy mindkettőjüket szemmel tartja. Ők hárman nem túl boldogan nézték, ahogy elmegyünk, Pamela morgott és káromkodott az orra alatt. De az izom nem segíthetett volna Gabrielle ellen, csak a mágia, és nem voltam benne biztos, hogy még Cassandra és én együtt is elég erősek lennénk.

A Cassandra által használt bérelt autóval mentünk Flat Mesa felé. Cassandra vezetett, és ez jó is volt, mert nyugodtan vezetett, és az úton tartotta a kocsit. Én erre semmiképpen sem lettem volna képes.

Északon és keleten egyre sötétebb felhők gyülekeztek, elhomályosítva a fényt. A vihar némi előnyt jelentett volna számomra, bár lehet, hogy nem lesz elég.

Nash háza elég csendesnek tűnt, amikor odaértünk. Letakarította a felhajtót és a járdát, az udvar még hóval borítva is rendezettnek tűnt. Nem fáradva lopakodással, a bejárati ajtóhoz sétáltunk, amit nyitva találtuk, és beléptünk a házba.

Nash az edzőgépének padján ült, amikor beléptünk. Egyik csuklóját bilincs fogta körül, a másik a gép egyik függőleges támasztórúdjára volt kattintva. Gabrielle egy bárszéken ült a reggelizőpultnál, szendvicset evett, és Nash egyik fegyvermagazinját nézegette.

– Ez jól néz ki – mondta, miközben egy automata puska képét tartotta a magasba. – És mire való?

– A fegyverek megőrjítenek – mondtam, és odamentem hozzá. A kezemet a reggelizőpultra támasztottam, és egyenesen a szemébe néztem. – Ha nem jól sütöd el őket, rúgnak, a vegyi anyagok és a fém pedig megzavarják a mágiát.

– Tényleg? – Gabrielle lapozott egyet, tanulmányozott egy másik fegyvert, majd becsukta a magazint. – Ez érdekes. Elhoztad a boszorkányt. Jó. Szeretném, ha megtennél nekem valamit.

– Engedd el Nasht, és majd megbeszéljük!

Gabrielle elmosolyodott. Az a buta kinézet, amit Nash körül az előző találkozásaink alkalmával öltött magára, eltűnt. Kemény és veszélyes volt, és már nem játszott. – Nash az enyém! Ő a jutalmam a sok fáradságért, amibe belementem.

– A jutalmad az lesz, hogy életben hagylak – mondtam. – Talán.

Szándékosan nem hagytam, hogy felerősödjön a mágiám – valójában visszafogtam, ahogy együtt emelkedett a pánikommal. Ha Gabrielle azt hitte, hogy készen állok a harcra, a gyilkolásra, akkor talán bántani fogja Cassandrát és Nasht. Gabrielle mágiával nem árthatott Nashnek, de felrobbanthatta a házát, vagy lelőhette a sok fegyverének egyikével.

Cassandra gyorsan suttogott az orra alatt. Tavaly meglepett egy erős kötővarázslattal, és most egy ugyanolyan erőset eresztett Gabrielle-re.

Gabrielle lazán feltartotta a kezét. A kötővarázslat eltalálta azt az erőt, amit Gabrielle maga elé húzott, és a varázslat vakító gyorsasággal rohant vissza Cassandra felé. Cassandra felzihált, és megszakította a varázslatot abban a pillanatban, mielőtt a visszatérő háló megérinthette volna.

A fenébe! Én miért nem tudtam ilyeneket csinálni?

– Nem azért kértem, hogy elhozd a boszorkányt, hogy megkössön – mondta Gabrielle keményen. – Szükségem van rá, hogy elvégezzen egy helymeghatározó varázslatot, hogy megtaláljam Vonda Wingate-et.

Cassandra visszatűrt egy hajfürtöt, amely kiszökött a varázslási kísérlet közben.

– Nem gondolod, hogy már próbálkoztam? Már két napja próbálok helymeghatározó varázslatokat végezni rajta. Pajzzsal védi magát, és nagyon jól csinálja.

– Ráadásul Mick mágiája is segít neki – mondtam. – Mick elképesztő védelmező varázslatokat tud. – Varázslatokat, amiket megmutatott nekem. Meg akartam halni a bánattól.

– Tudom, hogy Vondánál van Mick! – csattant fel Gabrielle. – És meg fog fizetni... ó, meg fog fizetni azért, amit így a hátam mögött csinált!

– Kezd nem nagyon érdekelni, hogy mit teszel vele. – Olyan nyugodtnak hangoztam, hogy magam is meglepődtem. – De nem hagyom, hogy amit teszel, az bántsa Micket.

– Tökmindegy. Rabszolgasorba taszította, hogy felhasználhassa arra, hogy megöljön engem. És tudod mit? Vonda nem engem fog kiiktatni, hanem én fogom kiiktatni őt. Nem fogja megkaparintani a zsákmányomat.

Mindketten Nashre néztünk, aki komoran nézett vissza. – Janet, szabadíts ki a bilincsekből! Azonnal!

– Ha megteszed, megölöm Cassandrát – mondta Gabrielle.

Összefontam a karomat. – Ha megölöd Cassandrát, nem lesz képes elvégezni a helymeghatározó varázslatodat.

– Akkor keresek egy másik boszorkányt – mondta Gabrielle türelmetlenül. – Cassandra azért van itt, mert ügyes.

A vérem felforrósodott. – Így látod az embereket? Kéznél lévőnek, ha szükséged van valamire?

– Te nem így látod?

Nem válaszoltam, nem szerettem azt a kellemetlen érzést, hogy talán igaza van.

Nem, félrelöktem a gondolatokat. Gabrielle megpróbált a bőröm alá férkőzni.

– Engedd el Nasht, és segítünk megkeresni Vondát! – mondtam. – Én magam is meg akarom találni.

Gabrielle vigyora összeráncolta az orrát.

– Megtaláljuk őt, tesó! Ne aggódj! Ha Cassandra jól teljesít, elengedem. De Nash velem marad.

– Nem alkudozom a barátaim életével! Szabadon távoznak, bármi történjék is.

Gabrielle szeme megkeményedett. – Egyetlen okból jöttem ebbe a megyébe, csakis egyetlen okból. Ez az ok Nash. Vonda azzal van elfoglalva, hogy elbassza a dolgokat, és meg kell állítanom, de sajnálom, Nash hozzám tartozik!

– Nem kötheted meg Nasht, Gabrielle! Nem harcolhatsz ellene. Bármilyen mágikus dolognak ellen tud állni, amit vele teszel. Ezt nem nyerheted meg.

Gabrielle lekezelő pillantást vetett rám.

– Megfenyegethetem a szeretőjét, nem igaz? Nash bármit megtenne, hogy biztonságban tartsa azt a hispán lotyót. Különben is, nem ő kell, hanem a magja. Így megadhatom anyának azt a gyermeket, akire igazán vágyik.

Nash abbahagyta a bilincsei zörgetését, és szürke szemei jégdarabokként bámultak. – Mi a fene?

– Gabrielle – mondtam –, figyelj rám! Nem kell fáradnod azzal, hogy anyánk kedvére tégy! Úgyis be van zárva az örvény mögé. Nem juthatsz el hozzá – ő már nem a részünk.

– Ne légy idióta, Janet! Nem halt meg, és bizonyosan eljuthatunk hozzá. Te és én elég erősek vagyunk ahhoz, hogy együtt megnyissuk az örvényt, amikor csak akarjuk. Elviszem Nasht és a gyermekünket anyához, és ezúttal nem fog elküldeni.

Az ezt követő súlyos szünetben hallottam, hogy odakint felerősödik a szél, de nem egy vihar erejével, hanem kellemes, egyenletes, hűvös szellőként.

– Elutasított téged? – kérdeztem, kényszerítve magam, hogy nyugodtnak tűnjek. – Nem is tudtam, hogy találkoztál vele.

Gabrielle bólintott. – Négy évvel ezelőtt történt, a ti kis városotokban, Magellánban, azon a hülye Szellemvonat fesztiválon, amit azok az önjelölt wiccák tartanak karácsonykor. Nagyon izgatott voltam, hogy végre találkozhatok vele, de tudod mit? – Elhallgatott, a szeméből hatalmas és nyugtalanító fájdalom sugárzott. – Anya nem akart engem. Nem lettem volna jó, mondta, mert neki egy olyan lányra volt szüksége, akiben az Alant- és a földmágia kombinációja van. Ez kell ahhoz, hogy megnyíljanak az örvények. Az apám, mondta, csak úgy tett, mintha rendelkezne sámáni erővel. Becsapta őt. És így haszontalan voltam számára.

Négy évvel ezelőtt. És négy évvel ezelőtt haltak meg Gabrielle Massey szülei egy balesetben egy magányos országúton. – Ezért ölted meg őket? – kérdeztem halkan.

Gabrielle nem tudott a szemembe nézni. – Annyira dühös voltam. Végre tudtam, miért vagyok más, miért van bennem ez a hihetetlen erő, de anya nem akart engem, mert az a férfi, akinek a magjából származom, hazudott neki arról, hogy sámán. Massey hazudott neki, hogy szexelhessen vele – miközben egyébként már elvette Annát, egy nagyon kedves nőt. Hazamentem, és elmondtam neki, amit megtudtam. A hülye részeges! Azért voltak azon az úton, mert menekült előlem. Rettegett tőlem. Nem én borítottam fel a kocsit. Amikor kiléptem eléjük, nem tudott megállni, és oldalra borultak. Nem értem hozzájuk.

Gabrielle szeméből elnyűtt, mégis friss fájdalom tükröződött, ahogy újraélte az emléket, amely soha nem veszítette el élességét.

– Mindig is gyűlöltem őt – mondta megtört hangon –, de sajnálom az anyámat. Mármint a feleségét. Annának nem lehetett gyereke, és ő nevelt fel engem, még ha nem is értette, mi vagyok.

Cassandra és Nash figyelt minket, mozdulatlanságuk betöltötte a szobát. Nem tudtam nem elképzelni Gabrielle-t, amint ott áll a sötét úton, és elszörnyedve nézi, ahogy a kocsi lebukfencezik a hegyoldalon, ahogy látja, hogy az emberek, akik csecsemőkora óta gondoskodtak róla, hirtelen kitörlődnek az életéből.

– Gabrielle! – mondtam határozott hangon. – Nem akarsz az anyánkkal lenni! Ő gonosz, és a szó legtisztább értelmében gonosz. A hidegségen kívül másról sincs fogalma. Nem fog elfogadni és nem fog szeretni téged, bármit is teszel, bárkit is viszel neki.

– Te nem érted, Janet! – vigyorgott rám Gabrielle gúnyosan. – Nem akarom, hogy szeressen. Azt akarom, amit neked ajánlott! Anya kész volt neked adni a világ összes hatalmát, hogy bármit megkaphass, amit csak akarsz, hogy istennőként élj mellette. És te nemet mondtál. – Gabrielle felállt a székről. – Nemet mondtál, te ostoba ribanc, és bezártad őt. Elvetted, amit akartam, ami az enyém kellett volna, hogy legyen, és eldobtad.

Fehér erő pattogott Gabrielle kezében. Istenek, legszívesebben fejbe vágtam volna. Szüksége volt egy jó kis beszélgetésre a gonoszságról és a pokol istennőinek módszereiről. Miután megszabadítottam a barátaimat tőle.

– Amit felajánlott nekem, az csak szemfényvesztés volt – mondtam. – Anya nem azt akarta, hogy uralkodjak mellette; arra akart használni, hogy Nashhez jusson.

Gabrielle a szemét forgatta. – És? Nem tanultad meg, Janet, hogy ebben az életben el kell fogadni, amit kapni lehet? Senki nem ad neked semmit. Semmi sincs ingyen. Ha a hatalom ára, ami a tiéd lenne egy jóképű seriff elfogásával, az nekem elég.

Egy dolgot tudtam – bár némileg sajnáltam Gabrielle-t, ez nem jelentette azt, hogy átadnám neki Nasht, vagy segítenék neki kinyitni az átkozott örvényeket. Gabrielle talán szembe akarna nézni anyánkkal, hogy túllépjen az elhagyatottsági problémáin, de nem kockáztathattam az egész bolygó sorsát, hogy Gabrielle eljátszhassa az anyám-engem-szeret-a-legjobbant.

– Mondok valamit – mondtam. – Segítünk megtalálni Vondát. Segíts kiszabadítani Micket. Aztán azt csinálsz Vondával, amit akarsz. Ez az egyetlen alku, amit most kötök.

– Kit érdekel Mick? Meg kell állítanom Vondát. Befogott magának egy sárkányt, hogy megölhessen engem. Előbb kell megtalálnom és megölnöm.

– Miért akarna megölni téged? Mit tettél vele?

Gabrielle sértődötten felsóhajtott. – Nem csináltam vele semmit. Az a hibám, hogy egy nagyzási téveszmékkel rendelkező boszorkányt választottam. Arra fogja használni Micket, hogy kiiktasson engem, és azt hajszolja, amit akar.

– Mi lenne az?

– A pokolba is, ha tudom! Ha megtaláljuk, megkérdezhetjük tőle.

– Csak ha elengeded Nasht – mondtam makacsul.

Gabrielle visszapattant a székre. – Sajnálom, tesó! Téged és a drága barátaidat megkímélem, de Nash az enyém.

– Nem, ribanc! – hallatszott Maya hangja a bejárati ajtó felől. – Nash az enyém!

Nash felemelkedett a padról, amennyire csak tudott, és megrángatta a bilincset. – Maya, takarodj innen a pokolba!

Maya egy pisztolyt tartott a kezében, amit felismertem, hogy az a félautomata, amivel egyszer megpróbált lelőni engem. Nem álltam meg, hogy azon töprengjek, hogyan tudott Maya elszökni Pamelától, mert Pamela is érkezett a felhajtón.

– Maya, ezt intézem én – mondtam. – Fordulj meg, tűnj el innen, és vidd magaddal Pamelát is!

Maya elsütötte a fegyvert. Átkozottul jól célzott. A golyó egyenesen Gabrielle felé tartott, és a mellkasába csapódott volna, ha Gabrielle nem dob fel egy mágikus pajzsot, hogy elterelje.

A golyó megállt, megrekedt az Alant-mágia buborékában, mintha gyantában lebegne. Gabrielle kíváncsian tanulmányozta a golyót, majd tekintetét Mayára vetette.

– Szép lövés, chica! – Gabrielle keze felemelkedett, és az Alant-mágiája tisztán és egyenesen Maya felé suhant.

Maya felé vetődtem, és lerántottam. Mindketten a földre kerültünk, Gabrielle mágiája pedig eltalálta a bejárati ajtó keretét, arra késztetve Pamelát, hogy félreugorjon. Az Alant-mágia egy csóvája elérte a karomat, és felnyögtem a fájdalomtól. A saját Alant-mágiám dühösen emelkedett fel bennem, készen arra, hogy visszavágjon.

Inkább a szél után nyúltam. A közeledő vihar még gyenge volt, de megtaláltam a szelet és a hulló havat, és a kezemen keresztül áramoltattam őket. Az alapján, amit kint az autópályán tettünk, tudtam, hogy ha Alant-mágiás harcba kezdek a húgommal, elpusztítjuk Nash házát és a fél környéket.

Gabrielle pajzsa megingott a Viharjáró mágiám alatt, és láttam, ahogy rájött, nem vagyok olyan gyenge, mint gondolta. A támadásomtól feldühödve, Alant-mágikus dühbe gurult.

– Ne! – kiáltottam. – Ezt nem csinálhatjuk itt!

Cassandra Nash mellé ért. Boszorkánymágia csípését éreztem, ahogy kinyitotta a bilincset. Nash felállt, és Gabrielle felé igyekezett. Pamela, farkasfehér szemmel, közvetlenül mögötte volt.

– Nash, ne! – kiáltottam. – Állj! Mindannyiunknak meg kell állnunk!

– Azt akarom, hogy eltűnjön a házamból! – Nash továbbra is rettenthetetlenül mozgott Gabrielle felé, készen arra, hogy felkapja és kidobja fizikailag.

Megragadtam őt. – Később is kidobhatod őt egészen Hopi megyéből, de bármennyire is utálom beismerni, szükségem van rá, hogy segítsen nekem Mickkel.

– Miért? – kérdezte Maya. Hátratolta a haját az arcából, és feltápászkodott, még mindig a kezében tartva a fegyvert. – Azt mondta, nem érdekli, ha Mick meghal. Hallottam őt.

– Átkozottul gondoskodom róla, hogy Mick ne haljon meg! De Vonda egy hatalmas boszorkány egy sárkánnyal, és Gabrielle lefoglalhatja, amíg én megteszem, amit kell.

– Megmondtam, Janet, meg fogom ölni Vondát! – mondta Gabrielle. – Nem tudsz megállítani!

– Rendben, amíg megvárod, hogy Mick szabad legyen. Maya, menj haza! Pamela, vidd őt! Egyikőtök sem tud segíteni. Cassandra, indítsd el azt a helymeghatározó varázsigét! – Nash magazinjait a padlóra löktem, helyet csinálva a pulton.

Maya sötét szemei dühösen villantak fel. – Nem megyek sehova! Addig nem, amíg ez a ribanc nem tudja levenni a kezét a pasimról.

Gabrielle rámosolygott. – Boldogabbá teszem, mint te valaha is tudnád, édesem. Amikor Nash nekem adja a gyerekét, istenné teszem őt.

Maya a pisztolyt Gabrielle-re szegezte. – Az egyetlen, akivel Nashnek gyereke lesz, az én vagyok.

Láttam, hogy Nashnek volt egy uh-ó-ó-vajon-elfelejtettem-a-kondomot pillanata, mielőtt rájött volna, hogy Maya átvitt értelemben beszél. – Maya, az isten szerelmére, tedd, amit Janet mond! – morogta.

– Nem vagyok hajlandó szelíden félreállni, amíg ez a személy megpróbál megerőszakolni téged! Nem teheti meg, ha egy pisztolyt szegezek az agyára.

Csodálnom kellett Maya bátorságát. Ő volt az egyetlen mágia nélküli személy ebben a szobában, és már látta, mire képes Gabrielle. Bár átkoztam Maya makacs ostobaságát, elismertem, hogy van bátorsága.

– Maya, ha maradsz, ülj le oda, és maradj távol az útból! – mondtam. – Pamela, vigyázz rá, hogy ne lőjön le senkit! Gabrielle, te állj ide mellém, és az istenekre esküszöm, ha bárkihez is hozzáérsz ebben a szobában, úgy megsütlek, hogy azt sem fogod tudni, mi történt! Cassandra, indítsd el a varázslatot!

Cassandra, mindannyiunk közül a legnyugodtabb, szétterítette a térképét, és kinyitott egy fiola fekete port.

– Rendben – mondta –, kölcsön kell kérnem egy kis sót.

 

 

Cassandra nem találta Vondát. A varázsigéjének sokféle változatával próbálkozott, de minden egyes próbálkozásnál a fekete homok és a fehér só takaros kupacai mozdulatlanul hevertek a térképen. Azt feltételeztük, hogy Nash null mágiája zavarhatja, de az, hogy kivittük a térképet messze a ház mögé, és újra elvégeztük a varázslatot, nem hozott eredményt.

– Pajzsot képez, és a pajzsok erősek – mondta Cassandra. – Ráadásul nincs nálam semmi személyes dolga.

– Akkor próbáld megkeresni a sárkányt – mondta Gabrielle. – Követhetjük őt hozzá.

– Nem találhatod meg Micket egy helymeghatározó varázslattal – válaszoltam. Ezt tapasztalatból tudtam. Egyszer, az alatt az öt év alatt, amíg Mick és én külön voltunk, elmentem egy boszorkányhoz, és megkértem, hogy keresse meg Micket – azt mondtam magamnak, hogy egyszerűen csak látni akartam, hogy jól van-e. De hiányzott, fájt a szívem, és tudni akartam, hol van. A boszorkány, egy jó boszorkány, soha nem tudta megtalálni. Kiderült, hogy Mick nagyon közel volt hozzám, mint mindig, figyelt engem, de ösztönösen leárnyékolta a helymeghatározó varázslatot. Minden sárkány ezt tette, mesélte később.

– Akkor elmegyünk a boszorkány házához – mondta Gabrielle, a szemöldökét összeráncolva. – Megnézzük, hagyott-e hátra valamit, ami a segítségünkre lehet.

– Nem, ha jó boszorkány, márpedig nyilvánvalóan az – válaszolta Cassandra. – A saját lakásomat pedánsan tisztán tartom, mert tudom, hogy egy kósza hajszál is elárulhat.

Ez részben megmagyarázta Cassandra igényességét. Bár gyanítottam, hogy ettől függetlenül is olyan rendszerető lenne, mint amilyen.

– És mi van Teddel? – kérdeztem. – Ő ember. Ha a közelében van, akkor megvédi, de amint kikerül a hatósugarán kívülre, felbukkanna? És aztán visszavezetne hozzá? Tudnál – nem is tudom – egy időzített varázslatot kivetni, ami megmutatja Tedet, amint kikerül a nő pajzsa alól?

Amint Cassandra rám nézett, rögtön tudtam, hogy ő valóban egy hatalmas boszorkány. Még csak meg sem rezzent az őrült javaslatomra, hanem elgondolkodva bólintott. – Még sosem csináltam ilyet, de megpróbálhatnám. Figyelmeztetlek, hogy a nő talán képes lenne olyan varázslatot kivetni, ami mindig megvédi őt, akármilyen messze is kerül tőle; ráadásul szükségem lenne valamire, ami Tedé. Egy ing, körömdarabkák, egy minta a kézírásából.

Maya a hátsó zsebébe nyúlt, és előhúzott egy összehajtogatott papírlapot. – Mit szólsz ehhez?

Ez az a lista volt, amit Ted készített a szállodám hibáiról. A papíron takaros pipákkal kipipált négyzetek voltak, és Ted éles betűivel írt megjegyzései. Mayánál volt az eredeti.

– Tökéletes! – Cassandra kisimította a papírt az írott oldalával lefelé a térképre. – Ez eltarthat egy darabig, úgyhogy kérlek, ne szakítsatok félbe.

– Hogyne! – Gabrielle kiegyenesedett onnan, ahol a pultnak támaszkodott, és céltudatosan végigsétált a folyosón Nash hálószobája felé.

Nash azonnal követni kezdte, Maya pedig dühös vicsorgással rontott utána. Pamela összefonta a karját, és a pultnak dőlt, két méterre Cassandra mellett.

Nashnek ott hátul voltak a fegyverei, és Mayánál még mindig ott volt a sajátja. Istenek, legszívesebben megkötöztem volna mindannyiukat.

 

 

Cassandra néhány óra múlva megtalálta Ted Wingate-et – hogy Vonda nem árnyékolta-e le, vagy Ted egyáltalán nem is volt vele, vagy Cassandra csak ennyire jó volt, sosem tudtam meg. Ráhelyezte az ujját egy vonalra Új-Mexikó térképén, és azt mondta: – Ott van!

Az ott, ahogy láttam, amikor ráközelítettünk, egy kaszinó és egy szálloda volt, amelyet az egyik kis új-mexikói törzs üzemeltetett, egy mellékutcában, kicsit félreeső helyen. Már korábban is megszálltam ott, amikor vándorló életem Új-Mexikó mellékútjain vezetett. A hotelhez vezető leágazás körülbelül tíz mérföldre volt Galluptól keletre, ami közel két órát jelentett Flat Mesától.

– Ott lesznek még, amikor odaérünk? – kérdeztem. – Vagy csak megálltak egy kicsit?

Cassandra megdörzsölte a homlokát, bekenve a fekete púderrel. – Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ezt tudjam. De biztosan okkal vannak ott, mert Mick bárhová elrepíthetné őket, ahová csak akarják. Vagy ez, vagy Ted egyedül van, közelében sem a feleségének vagy Micknek.

– Ettől függetlenül szeretnék beszélni Teddel – mondtam eltökélten. – Ha egyedül van, nem tud gyorsabban mozogni, mint mi.

– Vannak sárkányaink – mutatott rá Cassandra. – Colby és Drake.

Kockázatos lenne hagyni, hogy Drake repítsen oda minket – ő viszont soha nem engedné, hogy Colby nélküle tegye. Drake talán kihasználná az alkalmat, hogy megölje Vondát, amíg lehetősége van rá, elcseszné a határidőt, ami négy óra múlva lesz. Vagy Vonda esetleg felfedezné Drake és Colby nevét, és csapdába ejtené őket is. Még mindig fogalmam sem volt, honnan tudta meg Mickét. Akkor egy helyett három sárkánnyal kellene szembenéznünk.

Elmagyaráztam ezt Cassandrának. Bólintott, miközben felemelte a térkép szélét, és a port és a sót egy tálba öntötte. – Akkor vezetünk.

 

Huszonhárom

 

Fordította: Szilvi

 

Ismét nehéz volt meggyőzni Mayát, hogy maradjon hátra. Szükségem volt rá, hogy Cassandra velem legyen, és nem akartam Gabrielle-t szem elől téveszteni. Nashre is szükségem volt, aki a legfélelmetesebb fegyverem lenne.

– Azt akarom, hogy te és Pamela itt legyetek! – érveltem Mayával. – Neked kell gondoskodnod arról, hogy Drake ne jöjjön utánunk, de mondd meg Colbynak, hogy figyeljen a mágikus tükörben anélkül, hogy Drake tudna róla. Ha minden rosszra fordul, lehet, hogy ettől függetlenül hívnunk kell a sárkányokat.

Maya dühös volt. – Ezt elmondhatod Colbynak telefonon. Nincs szükséged rám, hogy üzeneteket kézbesítsek.

– Azt is tudni akarom, mire készül a nagymama és Elena. Teljes mértékben titkolóznak a konyhájukban. És szükségem van valakire, aki megpróbálja megtalálni Prérifarkast.

– Még valami más? – kérdezte Maya savanyúan.

– Azt hiszem, nagyjából ennyi. Kérd meg Fremontot, hogy segítsen neked, és mondd meg Colbynak, hogy maradjon éber.

Nash kocsija felé indultam, de Maya elém lépett.

– Janet, Nash valamiért azt hiszi, hogy legyőzhetetlen, és nem a mágia ellen értem. Az az elképzelés él a fejében, hogy ő nem sérülhet meg. Vagy ez, vagy nem érdekli, hogy megtörténhet. – Gonosz pillantást vetett Gabrielle-re, aki éppen beszállt Nash pickupjának hátsó ülésére. – Nash nem elég hülye ahhoz, hogy belezúgjon Gabrielle-be, de ahhoz igen, hogy azt higgye, ártalmatlan.

– Tudom! – Megszorítottam a vállát. – Hidd el, Maya, távol fogom tartani tőle! Egy centimétert sem bízom Gabrielle-ben, ezért akarom, hogy mellettem legyen. És messze tőled.

Elhallgattam, mielőtt valami szentimentálisat mondtam volna, mint például: „Te vagy az egyetlen barátnőm, és nem akarlak elveszíteni”.

– Hozd vissza biztonságban nekem! – mondta Maya mogorván. – Vagy lesz egy-két szavunk egymáshoz.

– Úgy lesz. Megígérem. Ne időzz itt; menj vissza a szállodámba Pamelával. A boszorkány ott nem érhet hozzád, de lehet, hogy rájön, mit tettünk, és visszavezeti Cassandra varázslatát Nash házához. A szállodában nagyobb biztonságban leszel.

Tüzes pillantást vetett rám. – És amikor visszajössz, beszélünk arról, hogy mi mindent nem mondtál még el nekem Nashről és ezekről a nőkről, akik gyereket akarnak tőle.

Felemeltem a kezem. – Rendben. Hozok tequilát is.

Hirtelen rám mosolygott, felidézve az első csajos esténket a házában. Ellenségekként kezdtük, és a végén... kevésbé voltunk ellenségek, és nagyon részegek.

Néhány másodpercig Mayára néztem, aztán hirtelen felindulásból megöleltem. Sem ő, sem én nem szerettük a lányos öleléseket, de az ő karja is átkarolt, és egy pillanatra szorosan megölelt.

– Menj! – mondtam, és a kocsihoz rohantam.

 

 

Mivel Nash vezetett, végig tartottuk a sebességhatárt, se felette, se alatta. Cassandra és én az első ülésen ültünk Nashsel, míg Gabrielle mögöttünk lustálkodott a fél ülésen. Amikor tavaly ősszel ebben a teherautóban utaztam, Nash egy olyan elsősegélycsomagot rejtett el benne, amely egy sürgősségi osztály ellátására is elég lett volna, plusz elegendő felszerelést egy hétnapos túrához a Föld legtávolabbi részén. Egy pillantás a hátsó ülésre mutatta, hogy a nagy elsősegélydoboz még mindig a helyén volt. Még jó, mert szükségünk lehet rá.

Az Új-Mexikóba vezető út Holbrookból egyenesen vezetett a meglehetősen sík vidéken, az utat időnként sekély kanyonok szakították ketté. Ahogy közeledtünk Galluphoz, kanyonok falai emelkedtek az autópálya mentén, és velük együtt a viharfelhők is. Ahogy közeledtünk Galluphoz, majd elhaladtunk mellette, az autópályán távolodva a várostól, gyengén havazni kezdett.

Az ablakhoz szorítottam a kezem, és mosolyogva néztem az ujjaimon megjelenő hópelyheket. Elengedtem őket, nem akartam veszélybe sodorni magunkat, miközben tovább száguldottunk a növekvő sötétségbe.

A téli fény elhalványult, mire behajtottunk a szálloda és kaszinó parkolójába, tíz mérföldre délkeletre. A magas szálloda a hatalmas, kivilágított táblájával nem illett a folyó kanyonján átvezető magányos útszakaszra, és a délen magasodó hegyekhez. De manapság a törzseknek szükségük volt a kaszinók által hozott pénzre, különösen a kisebb törzseknek, amelyeknek nem volt más forrásuk, és így épült ez a puccos szálloda a semmi közepén.

Fények, zaj és emberek kavargása közé léptünk be. Össze nem illő társaság voltunk, Nash az edzőruhájában, Gabrielle és én farmerben és bőrdzsekiben, Cassandra pedig szoknyaruhában, ízléses fekete cipőben és türkiz ékszerekkel. A pult mögött álló recepciós egyszer pislogott, de átvette a képzettsége az irányítást, és barátságos hangon megkérdezte, tud-e segíteni nekünk.

Szállodatulajdonosként megtanultam, hogy mind a biztonság, mind a saját felelősségünk védelme érdekében soha nem adunk ki önként információkat a vendégeinkről. Ha valaki keres egy vendéget, én magam hívom fel a vendég szobáját, nem adva ki a szobaszámot. Ha senki sem veszi fel a szobában, felajánlod, hogy hagysz üzenetet a kérdezőtől. Az utolsó dolog, amit szeretnél, hogy egy őrült zaklató felrohanjon az emeletre, és veszélyeztesse a vendégeidet.

Nem tudtam, hogyan kérdezzem meg, hogy Ted itt van-e anélkül, hogy riasztanám, de láttam, hogy Gabrielle kinyitja a száját, hogy egyszerűen követelje, adják át Tedet, Vondát és Micket. Félrehúztam az útból, és hagytam, hogy Cassandra mosolyogjon, Nash pedig elővegye a jelvényét, és megmutassa a pult mögött álló nőnek.

– Nem vagy vicces, Janet – mondta Gabrielle, miközben elsétáltunk. – Mi mindenható, félistennők vagyunk. Elvehetnénk, amit akarunk, amikor csak akarjuk.

– Túl sok filmet nézel.

– Mi mást lehetne csinálni Snowflake-ben? Ó, nézd, videó póker!

Úgy éreztem magam, mint egy anya egy engedetlen tinédzserrel. Hagytam, hogy Gabrielle leüljön egy párnázott székre a pókergép előtt. Becsúsztatott egy hitelkártyát az egyik nyílásba, amit nem tudtam elkapni, mielőtt betolta volna. A lámpák villogtak, és a számítógép kiosztott egy lapot.

– Ez a te hitelkártyád? – követeltem. – Van egyáltalán pénzed?

– Nyugi, nagytesó! Rengeteg pénzem van elrejtve, és a hitelkártyát Nashtől vettem el.

A gomb után vetettem magam, amivel le lehetett volna mondani a játékot, de ő elütötte a kezemet. – Csak egyet. Nem is fog hiányozni neki. – Kiválasztotta a megtartani kívánt lapokat, kiválasztotta a tétet, és megnyomta a gombot a következő osztáshoz. Három különböző kártya került elő, egyik sem egyezett azzal, ami már megvolt neki.

– Húsz dollárt tettél egy kettes párra? – kérdeztem. – Valakinek meg kellene tanítania téged kártyázni.

– Tudok kártyázni! Ezt hívják szerencsejátéknak. Minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb az izgalom.

Lemondtam a következő leosztást, és lerántottam a székről. – Kockáztasd a saját pénzedet! Különben is, látom Tedet.

Ted blackjacket játszott. Az idegesítő, barnára sült, aranybarna hajú szállodai felügyelőm bájos mosolyát villantotta az osztóra, egy fiatal nőre, aki semlegesen mosolygott, miközben újabb lapot osztott neki. Ted nyert, a zsetonok takaros kupacokban halmozódtak a keze mellett.

A fiatal nő felfordította a saját lapjait, egy kilencest és egy hármast, majd egy királyt. – A ház vesztett – jelentette be a nő. A nő zsetonokat adott át Tednek és még két másik játékosnak az asztalnál.

Ted kuncogott, és a nyereményét a saját kupacához húzta. – Semmi baj, ifjú hölgy. Talán legközelebb sikerül elkapnia!

Gabrielle lecsúszott Ted mellé egy székre, bátran elvette az egyik zsetonját, és odalökte a fiatal nőnek. – Osszon nekem is!

– Hé! – Ted pillantása mosolyra lágyult, miközben végigmérte Gabrielle-t tetőtől talpig, nyilvánvalóan nem tudva, ki ő. – Nos, akkor azt hiszem, nem bánom, ha le akarsz ülni mellém, kislány.

Pff! Az asztalra támaszkodtam Ted másik oldalán.

– Szia, Ted!

Ted megfordult, és minden szín eltűnt az arcáról.

Elmosolyodtam. – Vigyázz, hogy beszélsz a húgommal!

– A húgod... – Ted félbeszakította magát.

A kinti viharhoz nyúltam, amely komolyan kezdett kavarogni, és az asztal alatt megmutattam Tednek az ujjaim között kavargó fehér jeget.

– Ülj nyugodtan! – mondtam neki. – Hadd fejezze be Gabrielle, aztán felmegyünk az emeletre.

Ted feszült pillantást vetett rám, egyértelműen emlékezett a jeges mágiámra az irodájában. A másik oldalán Gabrielle a lapjaira pillantott, egy bubira és egy hatosra, és lapot kért. Ellenálltam a szemforgatásnak, és az osztó felfordított egy nyolcast.

Gabrielle megvonta a vállát, miközben az osztó elhúzta a zsetonját. – Sajnálom, Ted! – mondta. – Talán többet kellene tennem a következőre.

– Nem, végeztünk! – Ted vállára tettem a kezem, hagytam, hogy a hó hidege átégesse az ingét. – Szedd össze a zsetonjaidat, Ted!

– Megvannak. – Gabrielle a kezébe söpörte őket, és elsétált. Tednek nem volt más választása, mint követni.

Gabrielle odament a pénztárhoz, és átadta a zsetonokat, mohón felkapta a százas és húszas köteget, amit a pénztáros visszatolt elé. Zsebre vágta a pénzt, és kacsintott Tedre, aki fuldoklott, de nem szólt semmit.

Cassandra és Nash már nem volt a pultnál, amikor Gabrielle-lel kikísértük Tedet a kaszinóból, de nem akartam őket keresni. Ha megtalálták volna Vondát, Cassandra figyelmeztetett volna, és nem akartam megkockáztatni, hogy elveszítsem Tedet.

Megvártuk, amíg kiürül egy lift; aztán belöktem Tedet, a kezemet határozottan a könyökére szorítva. Most már az egész karja hideg volt, és reszketett. Vártam, hogy Ted megmondja, melyik emeletre megyünk. Azt mondta, hogy a hetedikre. Az ő érdekében reméltem, hogy nem hazudik.

– Gabrielle, ragaszkodj a tizenhatoshoz! – mondtam intő hangon, amikor az ajtók becsukódtak. A lift gyorsan emelkedett. – Tényleg meg kellene tanulnod az esélyeket.

Gabrielle végigsimított az ujjaival a zsebében lévő pénzkötegen. – Nem állsz meg, ha mások pénzét akarod elveszíteni. Köszönöm, Ted! Tekintsd ezt visszafizetésnek a bajokért, amiket okoztál nekem.

– Azt sem tudom, ki vagy! – mondta Ted.

– Te nem, de a feleséged igen. Mit gondolsz, ki fizette ki neked azt az állást Flat Mesában? Vagy ki bérelte ki a házadat? Az én voltam, Gabrielle, a tündér keresztanyád. Csak annyit kellett tenned – csak annyit kellett tenned –, hogy meghívod Nash Jonest a házadba, és ráveszed Vondát, hogy tartsa vissza nekem. De nem, ti ketten a saját kis játékotokat játszottátok, és most felelni fogtok érte! Nem fogadsz el pénzt egy munkáért, aztán nem végzed el a munkát!

– Azt hiszem, Ted egy kicsit túlságosan is megszerette a munkáját – mondtam. – Mármint ellenőrként, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem tudok átmenni a kis tesztjein. Fogadok, hogy élvezted elkészíteni azt az ellenőrző lapot, és az arcom előtt lobogtatni.

Ted saját arca sápadt volt, az ajkai elkékültek, ahogy a kezemből áradó hideg beszivárgott a vérébe. – Nem volt más választásom. Vonda azt mondta, hogy muszáj.

– Vondának sok kérdésre kell válaszolnia. Nagyon remélem, hogy itt van.

– Itt van. – Ted ajkai a hidegen felül is összepréselődtek. – Elküldött játszani, hogy kettesben maradhasson a pasiddal.

A szívem összeszorult, de nem engedtem, hogy aggasszon. Egyszerre csak egy dolgot.

A liftajtók kinyíltak. Gabrielle kitáncolt előttünk.

– Melyik?

– Hét huszonhat – mondta Ted tompán.

Gabrielle végigrohant a folyosón, nem foglalkozva azzal, hogy csendben legyen. Megállt a 726-os szoba előtt, és egy Alant-mágiasugárral szétrobbantotta a zárat. Ted fojtott hangot adott ki.

Megráztam a fejem. – Nem tehetek ellene semmit. Gabrielle valahogy elszabadult. De tudod, milyenek a kishúgok.

Gabrielle elég okos volt ahhoz, hogy félreálljon, amikor kivágta az ajtót. Éreztem a boszorkányt odabent, erőteljes, aurája furcsa füstös színű volt, és a sajátja egy sárkány tüzes vörösével keveredett.

Egy rövid pillanatra lehunytam a szemem, és minden erőmmel imádkoztam, hogy ne az ágyban találjuk őket. Ha ez megtörténne, nem tudtam, mit fogok tenni. Megpróbálnám megölni Vondát, és oda lenne a reményem, hogy Mick biztonságosan kiszabaduljon.

A bensőmben a fájdalom összegömbölyödött, miközben Tedet magam elé toltam. Vonda a nagy fél lakosztály ágyán heverészett, de fel volt öltözve. Mick vele szemben állt, az ablakon nézett ki, háttal nekem. Egy ujjatlan pólót viselt, amelyből kivillantak a karján lévő sárkányok, amelyek ugyanolyan remegő mozdulatokkal vibráltak, mint amilyeneket már korábban is láttam.

Valami melegség áradt szét bennem, amikor megláttam őt. Ő volt Mick, a férfi, akit szerettem, erős, magabiztos, élő. Mindenem oda akart menni hozzá, és hátulról átkarolni, a fejemet a széles hátához simítani. Meg akartam érinteni, érezni az illatát, érezni a kemény testét, megnyugtatni magam, hogy minden rendben van vele.

Hiányzott a melegsége az ágyamban, az álmos szemei, ahogy a párnájáról nézett rám, a lassú mosolya, amikor azt javasolta, hogy szeretkezzünk újra. Hiányzott, hogy vele utazzak az autópályán, a karjaimmal szorosan átölelve, vadnak és szabadnak érezve magam, ugyanakkor biztonságban is. Ő az én Mickem volt, és vissza akartam kapni.

– Mit csinálsz, Ted? – kérdezte Vonda, a legkevésbé sem megijedve a drámai belépőnk miatt.

Felült, és én először néztem szembe Vonda Wingate-tel.

Vonda nem volt csinos, legalábbis nekem nem, de Tedhez hasonlóan az ő külseje is lenyűgöző volt. Szőke haját ferdére vágva hordta, és a szeme nagyon kék volt az én ízlésemnek a túlságosan sápadt arcában. Karcsú volt, de nem csontos, inkább olyan emberre hasonlított, aki sokat edzett és keveset evett. Fehér ujjatlan trikója, szürke selyemszoknyája és az ágy mellé ledobott fekete cipője olyan ízléses volt, mint bármi, amit Cassandra viselne. Vonda csinos ezüst ékszerekkel párosította az együttest.

Azonnal megértettem, hogy a nagyanyám és Elena miért hívta őt „Árnyjárónak”. Vonda aurájában árnyékok táncoltak: szürkék, füstösek, sötétek. Ember volt, és mégis a mágiája addig épült önmagára, amíg fel nem emésztette. Úgy tapadt rá, mint a koszos fürdőkád aljára a szenny. Lehet, hogy úgy nézett ki, mint egy negyvenes éveiben járó, jómódú nő, de tudtam, hogy ezt a képet akarta sugározni. Nem tudtam kitalálni, hogy valójában hogy néz ki, de valószínűleg valami öregnek, mert nagy kort éreztem benne.

A legszokatlanabb dolog Vondában az volt, hogy mennyi mágia úszott benne. Ha Nash egy mágikus űr volt, akkor Vonda Wingate egy mágikus kút volt. Csordultig volt tele mindenféle mágiával: boszorkánymágiával, sámánmágiával, chindi-mágiával, és most már sárkánymágiával is. A mágia az árnyékban kavargott körülötte, egyszerre volt része és különálló tőle.

Rám nézett, és hirtelen megértettem a veszélyt. Egy olyan nő, aki mágiát szívott magába másoktól, több mint izgatott lenne, hogy egy Alant-erőkkel rendelkező Viharjáró épp most sétált be a búvóhelyére. Egyszerűen hozzáadna a gyűjteményéhez.

Vonda nem a mágikus tükrömre vágyott, jöttem rá tisztán. Meg kellett volna ölnie engem is és Micket is, hogy használhassa a tükröt, és Vonda élve akart engem. A mágikus tükrök, bár ritkák voltak, nem voltak egyediek. Én az voltam.

Amikor Vonda először jött a városba, nem kapott el egyszerűen, hogy kiszipolyozzon. Küzdöttem volna ellene, talán meg is öltem volna. Akkor még nem volt elég erős.

Most elég erős volt, mert volt egy sárkánya, egy sárkány, akinek a mágiáját magába szívta, egy sárkány, aki teljesítette a parancsait. Mick még mindig nem fordult meg.

– Szóval te vagy a Viharjáró. – Vonda hangja kifejezéstelen volt, nem árulva el a mohóságot, amit kiolvastam belőle. Végigmért a fejem búbjától a talpamig, a kusza fekete hajamtól a sárfoltos motorosbakancsomig, és nem volt lenyűgözve.

Megszorítottam Ted karját, és ő megborzongott a hidegtől. – Nálam van a férjed – mondtam. – Nálad van a pasim. Mit szólnál egy cseréhez?

Szavaimat Gabrielle vágta félbe, aki úgy döntött, hogy Vondára támad. Vonda hűvösen nézte, ahogy jön, és láttam, ahogy életre kelnek a körülötte lévő falakon a védelmezők. A mágia Gabrielle kezében a saját csuklója köré csavarodott, és Gabrielle felsikoltott.

– Mick – mondta Vonda.

Mick megfordult. A szeme szürkésfehér volt, az arca kemény és kifejezéstelen. Felemelte a kezét, és tüzet dobott Gabrielle-re.

Gabrielle-nek sikerült blokkolnia Alant-mágiával, de zihált az erőfeszítéstől, a szemei tágra nyíltak a félelemtől és a dühtől.

– Mick – mondtam.

Mick tekintete rám villant, a tüze kialudt, és a szívem megszakadt.

Egy idegen szemébe néztem. Bármilyen része is volt Micknek, ami szeretett engem, az eltűnt. Ez a férfi nem mosolygott volna rám egy vacsora közben egy puccos étteremben, nem morgott volna, miközben megnyalta a csuklóm belső oldalát, nem suttogott volna nekem pajzán dolgokat, amikor együtt álltunk egy zsúfolt teremben. Eltűnt az a férfi, aki megtanított, hogyan irányítsam a mágiámat és hogyan javítsam meg a motoromat, aki melegen tartott, amikor összegömbölyödve aludni tértünk, aki reggelente szirupot csókolt le az ajkamról.

Amikor Mick megijesztett a házassági ajánlatával, elhalasztottam, mert azt hittem, lesz elég időm átgondolni a válaszomat. Egy darabig töprengtem volna a kérdésen, hogy hozzászokjak, aztán megmondtam volna neki, mit akarok.

Most, hogy szembenéztem Mickkel, rájöttem, hogy nem létezik olyan, hogy elég idő. Az idő gyorsan szalad, miközben mi a magabiztosságunkban azt hisszük, hogy mindig ott lesz számunkra. Öt évig utazgattam egyedül, próbálva rájönni, ki vagyok, és megbékélni vele, mielőtt visszatértem az örvényekhez és anyámhoz, és szembenéztem a félelmeimmel. Nagyon szerencsés voltam ez idő alatt, hogy nem vesztettem el apámat vagy a nagyanyámat, hogy volt egy otthonom, ahová bármikor visszatérhettem, amikor csak akartam. Hogy Mick titokban figyelt és vigyázott rám.

Abban az öt évben mindent elveszíthettem volna, és ez a gondolat egyszer sem jutott eszembe.

Most rájöttem, hogy ragaszkodnom kell ahhoz, amim van, és ki kell élveznem mindent, ameddig csak lehet. Így amikor mindenemet elveszik – és ez így lesz –, nem fogom megbánni, hogy nem élveztem ki eleget.

– Mick – mondtam halkan. – Megszabadulhatsz tőle. Mondd meg a neved, és megtörhetjük a varázslatot.

Mögöttem Vonda felnevetett. – Ha ilyen egyszerű lenne, nem gondolod, hogy már rég megtette volna? Végzett veled, Viharjáró! A sárkány most már értem harcol. Bármit megtesz értem.

Hanghordozása tudatta velem, hogy azt akarja, hogy az ágyban képzeljem el őket együtt. Eszembe jutott a gúny Mick hangjában, amikor azt mondta, hogy „nem szexelek emberekkel”. Komolyan gondolta, de nem tudhattam, mire kényszerítette Vonda Micket, mióta utoljára láttam. Nyeltem egyet, és nagyon igyekeztem nem elképzelni őket együtt. Kíváncsi voltam, Ted mit gondol erről.

Épp időben pillantottam vissza Tedre, hogy lássam, amint megpróbál kisurranni a szobából. Kiabálni kezdtem Gabrielle-nek, hogy állítsa meg, de Nash abban a pillanatban sétált be, és a kilencmilliméteresét Ted fejére szegezte.

– Maradj, ahol vagy!

– Jól vagy, Janet? – kérdezte Cassandra, amikor a nehéz ajtó becsukódott mögötte. Éreztem benne a mágia pattogását, a kötővarázslatának előkészületeit.

– A kedvenc boszorkányod – mondta Vonda. Felállt az ágyról, a bárpulthoz ment, és egy vödörből jeget kezdett csörgetni a pohárba. Egyetlen pohárba. Nem kínált. – És a nagyon érdekes Nash Jones. – A tekintete Nashen időzött, az aurájának sáros szürkesége felderengett, miközben a férfit tanulmányozta. – Egy mágikus üresség. Hallottam már olyan varázslatról, amely képes ürességet létrehozni, de nem egy emberen belül. Nem csoda, hogy Gabrielle akar téged.

Láttam Nash érdeklődését a varázslatról szóló megjegyzése iránt, de túlságosan profi volt ahhoz, hogy ez elterelje a figyelmét.

Úgy tettem, mintha nem vennék tudomást Vondáról, mintha felmértem volna, és elengedtem volna. Fenyegetést jelentett, méghozzá nagyot, de meg kellett oldanom Mick problémáját, mielőtt szembenézek vele. Utána pedig lekerülhetett a kesztyű.

– Jól vagyok – válaszoltam Cassandrának. – Tartsd távol Gabrielle-t Vondától!

– Csessze meg! – vicsorogta Gabrielle. – Ez a ribanc szórakozott velem. Kihasznált engem!

Meg is tette. Vonda bizonyára nagyon örült, amikor Gabrielle a segítségét kérte Nash elfogásához. Gabrielle a maga arrogáns naivitásában átadta Vondának a mágikus kutat, egy sárkányt és egy Viharjárót, és most már Nasht is.

Most nem volt időm Gabrielle problémáinak rendezésére. Kizártam a szoba többi részét, csendben a kinti viharhoz és a bennem lévő Alant-mágiához nyúltam, és Mick felé sétáltam.

Nem mozdult, nem állította meg Nasht vagy Cassandrát, sőt, még Vondára sem nézett, aki éppen egy italt töltött magának. Mick engem figyelt, ahogy bezártam a köztünk lévő teret, és én is figyeltem Micket.

A szemei többnyire fehérek voltak, a pupillái fekete pontok, emberi szemei gyönyörű kékje eltűnt. Utáltam ezt, de kényszerítettem magam, hogy koncentráljak. Ebben a szobában semmi más nem számított, csak az, hogy kiszabadítsam Micket. Semmi.

– Mick – mondtam. – A neved.

Még mindig nem válaszolt, egyetlen szót sem szólt. Újabb lépést tettem, már karnyújtásnyira voltam tőle, a mágiám készen állt.

Mick is készen állt. Kinyújtotta a kezét, de nem a tűzzel, hanem a puszta kezével. Amint elég közel voltam, megragadott a derekamnál fogva, megpördült velem, és az ablakhoz vágott.

Ebben a meglehetősen új szállodában nem voltak nyithatóak az ablakok. A zárt ablakú épületektől kirázott a hideg – miért akarná az ember üvegbe és betonba zárni magát?

De ahogy Mick odadobott az ablakhoz, hirtelen nem volt ott. Egy téglalap alakú láng megolvasztotta, és én egyenesen átrepültem a forró üvegen, ki a kavargó hóba, hét emelet magasan a földtől.

 

Huszonnégy

 

Fordította: Szilvi

 

Először jött a sikoltozás. Másodszor elkaptam a vihart, és olyan gyorsan pörgettem a testem körül, hogy a légáramlatok tompították a zuhanásomat.

A „tompították” egy relatív kifejezés. A sötét parkolóban megpattantam egy autó tetején, bekapcsoltam a riasztót, legurultam a motorháztetőről, és keményen landoltam a talpamon. Tántorogva próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat. Felerősödött a szél, és hóvihar tombolt körülöttem, a hó a ruhámra tapadt. Úgy nézhettem ki, mint egy részeges ocsmány hóember.

Elértem a parkoló szélét, és kibotorkáltam a sivatagba. Szédülve és rémülten hányni kezdtem.

Amikor újra felegyenesedtem, és igyekeztem nem zokogni, megláttam Micket ötlábnyira tőlem. Egyedül volt, nem volt mögötte Vonda vagy Gabrielle. Hó kavargott körülötte, kifehérítette sötét haját, de úgy tűnt, nem veszi észre a hideget.

– Ezt nem csinálhatjuk itt – mondtam. – Túl sok ember. Miért nem mondod meg egyszerűen a neved?

Nem jött válasz. Mick felém lépett, én pedig hátráltam, egyenesen vissza a parkolóba. Nem akartam itt harcolni vele, nem itt, ennyi ember közelében, miközben még többen száguldoznak mellettem az autópályán. Kivezethetném a sivatagba, de ez nem az én terepem volt. De ha elvezethetném egy általam választott helyre...

Megfordultam, és átsprinteltem a telken. Öt motorkerékpár parkolt szorosan egymás mellett, egy csoport, akik vagy játszottak, vagy itt töltötték az éjszakát. Könnyű volt lefagyasztani az elsőnek a zárját, amelyikhez értem, és beindítani, nem varázslattal, hanem tudással. Anélkül hajtottam ki a parkolóból, hogy visszanéztem volna.

Az autópályára érve láttam meg a tervem hibáját. Mick egyszerűen visszatérhetne Vondához, és megsemmisíthetné a barátaimat.

De nem tette. Talán belátta, milyen bölcs dolog lenne, ha egyszer s mindenkorra kiállnánk egymással szemben, vagy esetleg Vonda arra utasította, hogy rángasson vissza hozzá.

Akárhogy is, Mick beindította a saját motorját, és üldözőbe vett az autópályán, az államközi pálya felé.

Amikor elértem a 40-est, nyugat felé vettem az irányt, hazafelé, az általam ismert területre. Előrehajoltam, és nem törődve a sebességkorlátozással, elengedtem a motort. Ez egy jó Harley volt, és valaki remek gépet csinált belőle. A köbcentik dübörögtek alattam, és úgy mentünk, mint az álom, nem rázott keményen, mint néha a saját motorom.

A fényszóró átvágott a hóesésen, amely havas esőbe, majd ismét hóba váltott, miközben haladtunk. Ez egy nagy vihar volt, éreztem, hogy mérföldekre elnyelte az eget.

Mick mellém húzódott, és fej-fej mellett haladtunk. Nem üldözött, csak arra ügyelt, hogy ne tévesszem szem elől. Egymás mellett, kilencven mérföldes sebességgel hajtottunk lefelé a kanyonokba, balról elrepültek mellettünk Gallup fényei, majd átkeltünk az államhatáron.

Elvinném őt a Canyon de Chellyig. A Dinetah, a Navajo nemzet közepén volt, az én földem, az otthonom. A kanyon egy misztikus, ősi hely volt, és a Viharjáró erőm ott volt a legerősebb.

De amikor az északi 171-es kijáratához értem, Mick a jobb oldalamra hajtott a motorjával, majdnem belém hajtott, így kénytelen voltam átsiklani a bal sávba. Lekéstem a kijáratot, mindketten megelőztünk egy lassan haladó kamiont, és végül ismét egymás mellett kötöttünk ki az út közepén.

Mick a jobb oldalamra tapadt. Nem akarta, hogy lehúzódjak, és visszaforduljak. Még vagy ötven mérföldig ott maradt, amíg újra balra nem száguldott, és rá nem kényszerített a Holbrookba vezető lehajtóra.

Ez az út délre vezetett, keresztül a városon. Ismét nem állhattam meg, nem kockáztathattam az embereket, amíg át nem érünk a városon. A legjobb hely, ahová onnan mehettem volna, a szállodám volt, de Micknek megint más elképzelése volt. Én próbáltam vezetni őt, ő pedig engem terelgetett.

Mick rákényszerített arra az útra, amelyen a víznyelőbe zuhantam, és mellettem maradt, miközben száguldottunk az autópályán. A sebességünk elérte azt az értéket, ami miatt Nash tizennégy büntetőcédulát írt volna, de Nash elment Új-Mexikóba, és a helyetteseinek nyilván jobb dolguk is akadt, mint egy havas éjszakán a sebességmérő csapdát figyelni.

Ezért Lopez és a többi helyettes nem volt ott, hogy lássa, amint Mick és én elszáguldunk mellette, megkerüljük az immár hóval borított fekete korlátot, és nyaktörő sebességgel száguldunk a tátongó lyuk felé.

Mick bele akart futtatni a víznyelőbe. Hát, csessze meg! Én és egy motor egyszer már lezuhantunk oda. Nem akartam még egyszer megtenni.

Mielőtt elértük volna a gödröt, oldalra rántottam a kormányt, és bevezettem a motort, nos, az árokba. A motor kicsúszott alólam, én pedig a puha havon és a sáros füvön keresztül gurultam, hogy aztán a jeges vízben álljak meg.

Mick nem dobta el a motorját. Egyenesen felém hajtott.

Feltápászkodtam, és a hótól és a víztől zsibbadt lábakon rohantam, mint a pokol. Mick közeledett. Szétszórtan vettem észre, hogy a víznyelő egyre nagyobb lett. Lopez geológiaprofesszora figyelmeztetett bennünket, hogy a lyuk kiszélesedhet, ahogy az alatta lévő barlangok mennyezete tovább gyengül. Mick egyenesen a perem felé üldözött.

Az ablakból való kiesés és az első víznyelőbe zuhanás incidense között egészséges tériszonyom alakult ki – vagy inkább tériszonyom a magasból való zuhanástól. De nem engedhettem meg magamnak, hogy Mick túlságos irányítást szerezzen. Ha addig üldözött volna, amíg bele nem estem a gödörbe, akkor csak csapkodtam volna, hogy megmentsem magam, és valószínűleg meghaltam volna. Valamilyen előnyre kellett szert tennem, bármennyire is megrémített ez a dolog.

Amikor Mick megfordult a motorjával, hogy még egyszer felém robogjon, vettem egy mély lélegzetet, nehéz takaróként kavargattam magam körül a szelet és a havat, és egyenesen a víznyelőbe ugrottam.

Ezúttal nem sikítottam, hanem a karomat a testem köré kulcsolva a mellkasomhoz szorítottam az arcomat. A vihar kissé tompította az ereszkedésemet, de így is keményen landoltam a sziklákon, amelyek első alkalommal elkaptak engem és Nasht.

A vihar elkavarodott tőlem, felfelé lövellt, hogy csatlakozzon a fenti szelekhez. Minden elcsendesedett.

És sötét lett. Levegőért kapkodtam, és észrevettem, hogy a levegő, bár hideg, itt lent elviselhetőbb, mint a felszínen. A bőrkabátom védett az elemek és a sziklák ellen, de felnyögtem, amikor felültem, és kisöpörtem a port a hajamból.

Nem akartam megkockáztatni egy fényvarázslatot. Viharmágiával nem tudtam fényvarázslatokat végezni, az Alant-mágia használata pedig riasztaná a karmii-kat. Elfojtottam nehézkes zihálásomat, remélve, hogy ha egyáltalán nem használok mágiát, a karmii békén hagy.

De túlságosan zaklatott voltam, és a testemet átjárta az Alant-mágia, úgy töltötte meg, mint a Vondát megtöltő mágia. Mindkét mágiám ugyanúgy kavargott bennem, mint ahogy a hó és a jég kavargott odafent a hóviharban.

Mick nem követett lefelé, és már nem hallottam a motorja dübörgését. Még csak be sem pillantott, hogy megnézze, él-e vagy meghalt-e a zsákmánya. Talán azt gondolta, hogy nem tudok kijutni, hogy végez velem a karmii. Vagy hogy itt ragadok, amíg ő elmegy Vondáért.

A víznyelő ragyogni kezdett. Rettegés szorította el a torkomat, amikor megjelentek előttem a sziklákon a csontváz kezek rajzolatai, aztán mögöttem, aztán fölöttem, aztán alattam. A lélegzetem is elállt, ugyanakkor forró huzatot éreztem a vállam felett a hatalmas szárnyak csapkosdásától.

Mick lebegett mellettem, fölöttem az éjszakában. Talpra kényszerítettem magam, és olyan közel kuporodtam a sziklafalhoz, amennyire csak tudtam, és majdnem felnyüszítettem, amikor a karmii felém nyúlt. Mick megfordult, és a lyuk felé ereszkedett, tüze csíkot égetett a sötétben.

Itt voltunk hát. Mick és én. Egymással szemben, egyedül.

Én egy lyukban, a körülöttem táncoló karmii-val, Mick pedig fölöttem, megpróbálva élve elégetni. A lyuk már elég nagy volt ahhoz, hogy Mick belevesse magát, de ő tovább repült, és a lángját küldte lefelé, hogy megsüssön.

Nem volt semmi, ami megmenthetett volna tőle. Mick, egy sárkány, képes volt elviselni és ellenállni a Viharjáró mágiámnak. Ökölbe szorítottam a kezem, a mellkasomhoz húztam, és lehunytam a szemem.

Azt láttam magamban, amit akkor láttam, amikor tavaly ősszel megmentettem Micket, a Vihar-mágiám és az Alant-mágiám, ahogyan egymásba fonódik a fekete és fehér, jin és jang. Egymásba kavarodva egyetlen szilárd alapot alkotva.

Amikor újra kinyitottam a szemem, az egész testem szikrázott. Földmágia és Alant-mágia, egy erőteljes kombináció. Amennyire tudtam, én voltam az egyetlen lény a világon, aki rendelkezett vele. Azt gondoltam, Vonda ezt akarta, azt hittem, hogy a mágiám iránti vágya életben tart. De úgy tűnt, Mick nem akart fáradni azzal, hogy életben tartson. Ő gyilkolni akart.

– Jég – suttogtam, és a vihar jege az akaratomhoz hajolt.

Átáramlott az ujjaimon, megfagyasztva a testemet. A jég végigpattogott a hajamon és a bőrömön, és a kezemből felfelé lövellt, hogy találkozzon Mick lángnyilával.

A tűz és a jég egy robbanásban találkozott, amely megrázta a víznyelőt. A becsapódás megpróbált felemelni a lábamról, de belekapaszkodtam mindkét mágiám szoros fonatába, és a kezemet összefogva a helyemen maradtam. Mick felrikoltott, és a levegőbe szárnyalt, mielőtt ismét lecsapott volna.

Felnevettem rá. – Gyerünk! Lássuk, mire vagyunk képesek!

Meg akartuk ölni egymást. Ő úgy, hogy tűzbe temet, én meg úgy, hogy hóba temetem őt. Legendákat énekelnek majd erről, a sárkány és a Viharjáró, a láng és a jég közötti csatáról.

Mick lángot okádott, hogy elhamvassza a lyukat. Sziklák ropogtak és törtek, fák gyökerei lobbantak lángra, és a tűz elszívta az oxigént a levegőből. Élve elégtem volna, ha nem képezek magam köré egy jégbuborékot, hogy eltereljem a tüzet. Mick újra és újra rám lőtt, próbált kifárasztani, de én kitartottam, a verejtékem azonnal jéggé formálódott a bőrömön.

A következő jégárammal eltaláltam Mick lángját, és neki dühösen rikoltva az ég felé kellett küzdenie magát. Mick hátrafordult, beszívott egy nagy levegőt, és tüzet lőtt rám.

Az őt létrehozó vulkán forrósága olvadt lávaként ömlött felém. A jégből készült védőpajzsom elég volt ahhoz, hogy elterelje, de a körülöttem lévő sziklák nem tudták elviselni. Összeomlottak és megolvadtak, a homokkő nem volt elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a hőségnek.

A sziklák kirándultak alólam, én pedig lezuhantam. És zuhantam és zuhantam. Ez a sziklaomlás, ha valami, akkor nagyobb volt, mint az első, ami megnyitotta a víznyelőt. Sziklák tonnái zúdultak rám, megütöttek, fojtogattak. A mágiám megszakadt és eltört, ahogy az egyik bordám is. A fájdalomtól hányingerem lett, de erre nem volt időm, mert gurultam és bukdácsoltam lefelé az aknában.

Erősen csapódtam az aljához, de volt elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy kitérjek a rám zúduló sziklák elől. Éles kavicsokon keresztül kúsztam a fény felé, ész nélkül mozogtam, és átkúsztam egy kis lyukon, miközben mögöttem sziklák töltötték meg az aknát.

Az utolsó sziklák becsapódása előre lökött, és hasra érkeztem, megsajdítva törött bordáimat. Itt bent volt fény, és amikor sikerült megfordulnom, láttam, hogy miért.

Abban a barlangban voltam, ahol Jamisont találtuk. A vöröses falakba sűrű csoportokban voltak sziklarajzok vésve, csillagok, üstökösök és csillagképek. A karmii miatt láthattam őket, több ezernyi csontvázkéz, amelyek a falakon és a sziklapadlón keresztül száguldottak felém.

– Nem – suttogtam. A vihar felé nyúltam, és sikerült elérnem, hogy a testem vele együtt rezegjen. A karmii megérezte a földmágiámat, és megálltak, mintha csak vitatkoznának.

Nyögdécselve megfordultam, és feltérdeltem. A karomat a hasamon átkulcsolva, fájdalmak közepette feltápászkodtam. A karmii egy tiszta, körülbelül két láb átmérőjű kört adott nekem, de vártak, figyeltek. Amikor a vihar elült, én is elhalkultam.

A karmii-kör követett, miközben bicegtem a barlangban, keresve a sziklaomlást, amely felvezetett az alagútba, amelyen Nash idevezetett. Odakint egy sárkány várt, hogy élve megsüssön. Itt lent, a kőzetrajzok vártak arra, hogy halálra fagyasszanak.

Janet.

– Prérifarkas! – kiáltottam.

Hol volt? A barlangot fürkésztem, de nem láttam semmit, se magas, meztelen férfit, se nagy prérifarkast. A fenébe vele! Megesküdtem, hogy egy összetekert újságpapírral csapok az orrára, amikor újra találkozok vele.

Janet!

– Mi az? Itt vagyok! Te hol vagy?

Itt vagyok!

Felemeltem a fejem, hogy a hang irányába nézzek, és megtaláltam őt. Valahogy. A mennyezeten lévő sziklarajzok sűrű örvényei közé valaki egy prérifarkas pofáját rajzolta.

– Mit csinálsz? – kiáltottam. – Gyere le ide! Vidd el ezeket a dolgokat tőlem! Segíts kijutni innen! Segíts megküzdeni Mickkel!

Nem igazán vagyok veled, Janet. Csak kivetítek. Több ezer mérföldre és egy évszázaddal arrébb vagyok.

– Egy évszázaddal? Mit akar ez jelenteni?

Azt jelenti, hogy vezethetlek, de ezt neked kell megtenned.

– Ó, persze! – Miközben beszéltem, sírni kezdtem, könnyek maszatolták az arcomat, és fájtak a bordáim. – Látsz valaki mást is ebben a barlangban, aki segíthetne nekem? Nem, csak én vagyok itt, törött bordákkal, körülvéve rajzokkal, akik azt hiszik, hogy valamiféle két lábon járó gonosz-mágnes vagyok. Mick próbál megölni, a barátaim pedig próbálják megakadályozni, hogy a húgom megölje a boszorkányt, aki rabszolgasorba taszította őt – így Mick életben maradhat, hogy megöljön engem. Most pedig a legerősebb szövetségesem azt mondja, hogy ő nem több, mint egy kivésett rajz a falon?

Csak te mentheted meg Micket, Janet. Az igazi nevét kell használnod.

– Ezt én is tudom! Mi az?

Mint mondtam, a sárkányok még az istenek elől is képesek elrejteni az ilyen dolgokat, különösen azok elől, akik nem az ő isteneik.

Belerúgtam a padlóba, kavicsot szórva a karmii-ra, aki nem mozdult, észre sem vette. – Akkor mire vagy jó?

Tudod Mick igazi nevét.

– Nem, nem tudom! Ezért akartam, hogy megtaláld, ezért vitt el Colby Mick búvóhelyére. A név nincs a búvóhelyén, nincs a gyűrűben, nem volt a hotel védelmezőiben. Még a fogkeféjében sincs. Hidd el, utánanéztem!

Akkor mondja neked, amikor szeretkezik veled.

– Mick nem ezt mondja, amikor szeretkezünk! – Különböző mocskos célzások és szemléletes leírások arról, hogy mit érez velem, igen; olyan nevek, amelyek úgy hangzottak, mint a zenei dallamok, nem.

Tudom, mit mond. Az más, mint amit neked mond.

– Ó, nagyon világos, köszönöm! És miért nem vetted a fáradságot, hogy ezt korábban elmondd nekem? Talán lett volna időm rájönni.

Nem tudtam. Ez az egyik dolog, amit megtanultam a földi és időbeli utazásaim során.

– Hol a fenében vagy? Mire küldött téged a nagyanyám? Miért nem inkább nekem segítesz?

Ez csak rám és a varjúhölgyre tartozik. Azért segítek neki, mert nem szereti a nem szót.

Nekem mondod? – Várj… azt mondtad, hogy időutazást tettél? Meg tudod csinálni?

Az istenek igen. Az idő számunkra nem lineáris, mint nektek. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy Mick és én összebalhéztunk, és azt állítja, hogy megsértettem a területét? Ez a keresés során történt. Most történt. Vagy akkoriban, akárhogy is nézzük.

Ezen majd később kell elgondolkodnom, ha elég sokáig élek. – Ez minden, amit el tudsz mondani? Hogy már tudom Mick nevét, csak azt nem tudom, hogyan hangzik, honnan ismerem, vagy hogyan kell használni?

Igen.

– Kezd komoly ellenszenvem kialakulni irántad.

Jaj, Janet, ne légy már ilyen!

– Ha ezt élve megúszom, akkor mi ketten beszélgetni fogunk! És amikor befejeztük, azt fogod kívánni, bárcsak a nagymamám lettem volna egy seprűvel.

Sajnálom, hogy egyedül kell ezt végigcsinálnod, de ez az egyetlen módja. Szembe kell nézned Mickkel, méghozzá meztelenül – mágiák és trükkök nélkül. Csak te.

– Szó szerint meztelenül?

Hát...

– Menj el, ha nem mondasz semmi hasznosat!

Egyedül. Sajnálom! Ki kell menned, és szembe kell nézned vele.

Vagy itt kell szembenézni vele. A barlang egyik végében megmozdult a por, a karmii úgy világította meg, mint egy nap a felhő belsejében. Ezen a felhőn keresztül lépkedett Mick.